9. fejezet: Dőlj hátra és lazíts!

Még csak 15 perce buszozhattunk, amikor Chris előrement megnyomni a leszállás jelző gombot.
-Ennyi? Ide is értünk?
-Gyalog megyünk tovább.
-A szakadó esőben, mi másban...
-Ha annyira ragaszkodsz hozzá, varázsolj napsütést, tündérke.-vigyorgott, miközben leugrott a buszról.
-Naná, mert az nekem úgy menne is.-forgattam a szememet, miközben követtem.
Egy teljesen jelentéktelen út melletti, egy táblás buszmegállóban szálltunk le. A túloldalon szántóföldek és gyümölcsösök áztak a kora őszi záporban, a mi oldalunkon pedig sűrű fenyőerdő követte az út vonalát. A kisváros szépségei. Puff. Valahogy nem néztem ki Christoferből ezt a környezetet. Külsőre sokkal inkább egy nagyváros betonsivatagába illik, mint ide, a semmi közepére.
-Nem tudom te hogy vagy vele, de engem nem igazán vonzz a tüdőgyulladásos szisztéma, szóval nem indulhatnánk? Persze, ha ragaszkodsz hozzá, ácsoroghatunk még itt, hátha jön egy szép nagy kamion, hogy jól telibe csapjon.-Chris kissé türelmetlen volt, de persze most is meghagyta nekem a választási lehetőséget.
-Nem, mehetünk.
-Bölcs döntés.-bólintott komolyan, majd elindult az út mellett, én pedig követtem. Néhány lépés után lefordultunk jobbra egy földes útra, ami egyenesen az erdőbe vezetett. Szerencsére a lombsátor olyan sűrű volt fölöttünk, hogy alig-alig engedte át az esőcseppeket. Hátratoltam a fejemről a kapucnit és kíváncsian néztem körbe. Csönd volt. De nem az a megnyugtató, elmélázó csönd, hanem hirtelen beállt, éles csönd, ami úgy hasít a levegőbe, mint kés a vajba. Kérdőn néztem Chistoferre, de még mielőtt megszólalhattam volna, villámgyorsan előttem termett és a kezével betapasztotta a számat. Mutatóujját az ajka elé helyezve jelezte, hogy maradjunk csöndben. Értetlenül pislogtam rá, de aztán bólintottam, mire elengedett és intett, hogy menjünk tovább. Össze voltam zavarodva, nem értettem miért nem szólalhatunk meg, de most már inkább próbáltam nem faggatózni. Még egy jó öt percig sétáltunk szótlanul, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Ijesztőnek találtam ezt a nagy semmit, mintha egy áthatolhatatlan térbe kerültünk volna. Úgy éreztem, már nem bírom tovább, amikor az út éles kanyart vett balra és kiszélesedett.
Leírhatatlan volt, ami akkor a szemem elé tárult.
Chris háza...nos, hatalmas volt. Háza?! Palotája! Az építészet műremeke.
Az első két szint kör alakú volt. A szintek tökéletesen el voltak határolva, ugyanis a második egy jó 1,5 méterrel kijjebb volt csúsztatva az első fölé. A második szint tetejéről kiindulva négy nagy tartópilléren további körépületek voltak. Ezekből megint csak kisebbek indultak ki, mindegyikből kettő-kettő. Elképesztő volt, ahogy a legkisebb szintek szinte lebegtek a levegőben, jóval a fák fölé tornyosulva. Mindegyik fehér színű volt, és a hatalmas ablakok is köralakúak voltak, viszont mindegyiken szürke fémredőnyök blokkolták a ki-be látást. Észre se vettem, hogy tátott szájjal bámultam ezt a csodát, csak mikor Chris odalépett hozzám és rám mosolygott, majd elindultunk a lépcsőn, ami a földszint bejáratához vezetett.
Amint én is beléptem a házba Chris rögtön becsapta mögöttem az ajtót és kulcsra zárta. Ahogy a kintről beáramló kis fényt is kizárta, a házban teljesen sötét lett. Sűrű feketeség vett körül mindent. Félelmetes volt, de még mindig nem mertem megszólalni. Elkezdtem hátrálni és valakinek nekiütköztem. A szívem majd kiugrott a helyéről, de aztán egy kis fáziskéséssel rájöttem, hogy nyilván Chris volt az.
-Sshh.-suttogta a fülembe, miközben lágyan végigsimított a vállamtól egészem az ujjaimig. Háttal álltam neki, a testem egészen az övének préselődött. Teljes biztonságban éreztem magam, és a szívverésem is csillapodott.
Eközben a házban fokozatos világosság áradt szét, megvilágítva a szobát. Hát mit nem mondjak, ismételten akkorrára tátottam a szám, hogy kishíjján kiakadt az álkapcsom. A ház egyetlen helyiségből állt, és mint ahogy azt kintről is láttam, lapított köralakú volt. Balra egyetlen lépcsőfokot kellett lelépni és máris a nappaliban találtuk magunkat. Itt is a fehér szín dominált és hozzá párosult még a fekete. Hatalma bő, csontszínű kanapé, szemben a gigantikus méretű plazmatévével. A padlón nagyrojtos, puha, fekete szőnyeg.
Egy lépcsőfokkal feljebb jobbra volt a konyha. Rendkívül modernül volt felszerelve és berendezve, középen egy óriási étkezőasztallal. A nappali és konyha elválasztásában a hatalmas fekete csigalépcsőnek volt a legnagyobb szerepe, ami a ház közepén kanyargott a magasba.
-Hű, kicsivel jobb a klíma idebent, nem gondolod?-Chris már a cipőjét vette le, míg én csak álltam, mint akit odaszögeztek.-Szerintem vedd le a vizes pulcsidat, különben tényleg tüdőgyulladást fogsz kapni.
-Esz a te házad?-nem is hallottam, miket beszélt. Egyszerűen sokkolt a látvány.
-Igen.Tetszik?-mosolygott.
-Elképesztő.
-Örülök, hogy tetszik. Kérsz kávét? Vagy teát?
-inkább teát, köszi.
-Egy pillanat, és viszem. Addig helyezd magad kényelembe.-vigyorgott, én meg elindultam a nappaliba. A kanapé egyik sarokrészében foglaltam helyet. Kényelmesen hátradőltem és lehunytam a szemem. Olyan kellemes volt, bocs, lett volna, ha nem jut eszembe miért is vagyunk itt egyáltalán. Válaszok. Válaszokat akartam kapni. A sok furcsaságra, ami körülöttem történik.
-Chris, jó lesz már az a tea.-kiáltottam, de akkor már hozta is.-Köszi.-vettem el tőle és belekortyoltam. Isteni volt. Gyorsan letettem a kis dohányzóasztalra, majd egyenesen Chris szemébe néztem. Illetve napszemüvegébe.-Válaszokat akarok.
-Tudom.-mondta fáradtan.-El sem hiszed milyen régről kell kezdenem.-apró mosoly jelent meg a szája szegletében.-Most pedig dőlj hátra és lazíts!

8. fejezet: A nagy semmi

Megborzongtam. Az mondjuk kérdéses, hogy a szavaitól, vagy csak egyszerűen tőle, de kétségtelenül végigfutott a hátamon a hideg. Nem tudtam mit tenni, egyszerűen hipnotizált.
-Hova megyünk?-kérdeztem rekedt hangon.
Chris visszahúzódott, hátrált egy lépést és elégedett mosollyal nézett rám napszemüvegén keresztül.
-Valami nyugis helyre.
-Jó,-adtam be a derekam-de előtte nézzünk be Kate-hez.-kértem. Ennyit azért igazán megtehet.
-Rendben.-bólintott. Éppen ekkor csöngettek be, ami nekünk jó volt, mivel a diákok már bevonultak a termekbe, ezért nem kellett több kíváncsi szem párt elviselnünk. Bár le merem fogadni; Chris élvezné.


                                                                            *

Kate kórtermébe még most sem lehetett bemenni, és Chris ragaszkodott hozzá, hogy be se szökjünk, mondván, nem akar több törvénybe ütköző dolgot csinálni ma. Tudja a franc, mire gondolt. Így hát a recepciónál érdeklődtünk legjobb barátnőm hogyléte felől, ahol közölték, hogy az állapota továbbra is változatlan maradt.
Elképesztő mennyire hiányzott Kate vigyorgása, ész nélküli fecsegése...egyáltalán csak az, hogy mellettem legyen. Ő biztosan tudná, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel; Christoferel, meg a többivel. Christ tuti helyből elkönyvelné a "cukipasi" kategóriába, szóval lehet mégsem venném sok hasznát, de szükségem lenne rá.
Nagyot sóhajtva húztam fel a fejemre a kapucnit, mikor eleredt az eső. Már a buszmegállóban álltunk, ami természetesen fedetlen volt. Eddig fel-alá járkáltam, gondolkodtam, de most teljesen elöntött Kate hiánya, és arcomat a kezembe temetve rogytam le Chris mellé a padra. Sose hittem volna, hogy egy ember ennyire fontos lehet nekem. Igazából mindig csak magammal voltam elfoglalva, nem törődtem senki mással. Persze a családomat szeretem, de ennyi, semmi különös. Habár lehet valakit úgy szeretni, hogy nem önmagadat adva, folyamatosan hazudsz neki, csakhogy önmagad lehess? Egyáltalán van olyan, hogy önmagam? Aki hazudik, azért teszi, hogy elrejtse az igazi énjét, nem? Szóval akkor nekem is van valami! Valamilyennek csak kell lennem...
-Hé, minden oké?-hallottam Chris hangját, mire fölnéztem rá. Fekete pólója teljesen elázott, és a feketénél is feketébb lett. Nem volt kapucnija, ezért a víztől a hajának sokkal sötétebb, aranybarnás árnyalata lett. Arcán végigcsorgott a víz, és az apró cseppek eltűntek a napszemüvege mögött.
-Áruld már el, ilyen időben mért olyan szükséges ez a szemüveg?-hagytam figyelmen kívül az ő kérdését. Perpill szívesebben beszélgettem ilyen sablonos témákról, mint a jelenlegi lekiállapotomról.
-Mért? Menő, nem?-mosolyodott el. Közben megérkezett a busz, ezért kénytelenek voltunk feltápászkodni, amit nem is bántam, tekintettel, hogy szarrá áztam.
-Esőben inkább röhejes.-válaszoltam miközben felszálltunk a buszra.
Chris megvette a jegyeket és leültünk leghátra. Naná, hogy nem figyeltem meg, hova megy a busz...
-Szóval hova is megyünk?-a kérdés adja magát, ugyebár.
-Majd meglátod.-a válasz nem épen.
-Uh, de rejtélyes valaki...-morogtam, de valószínűleg nem hallotta.

7. fejezet: Ich bin total fertig! (magyarul: totál kész vagyok! :) )

-Viszont én téged kértelek meg, hogy foglalj helyet, nem mást. Ez pedig azt jelenti, hogy melléd szeretnék ülni és nem más mellé.
Na ez azért már nekem is magas! Egyáltalán ki az isten ez a csávó?!
És ismételten csak álltam ott, mint egy idióta és vártam a pillanatot, amikor hirtelen eltűnik, mint tegnap éjszaka az utcán, merthogy Christofer nem létezik, az tuti biztos! Ezt az egészet csak képzelem. Túlságosan is vizuális típus vagyok, ennyi. Semmi többről nincs szó.
Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy egy felfő tetején ülök, alattam a Világ, mintegy szőnyeg, elterülve. Ha akarok, ráközelíthetek városokra, házakra, emberekre, járkálhatok közöttük, de nem, nekem ez így pont megfelel. Semmi, csak én és a csönd. Tökéletes párosítás. Nagy levegő...és kifúj. Ülök, és közben évek telnek el. semmi sem zavar, csak lélegzem, azt is csak azért, mert muszáj. Olyan hosszú ideje vagyok már itt, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan és miért kerültem ide. Nem emlékszem ki vagyok, honnan jöttem, csak azt tudom, hogy nem akarok visszamenni. Soha.
Egy idő után fura érzés kerített hatalmába. A fejemben megszólalt egy vészcsengő, de igyekeztem tudomást se venni róla. Viszont nem hagyta abba, egyre hangosabb lett, olyan érzés volt, mintha közvetlenül a fejemben, az agyamban szólalt volna meg egy vekker ösztönözve, hogy ébredjek. Úgy éreztem rohannom kell valahova, mert menten elkések.
A csörgés lassan elviselhetetlenné vált, teljesen kizökkentett nyugalmi állapotomból, a szemem felpattant és...és az iskola folyosóján találtam magam, Christofer aggódó tekintetével szemben. A csörgés padig az órák kezdetét jelző csengő volt.
-Hanna, jól vagy?-Chris még mindig szorosan előttem állt csuklóimat fogva, és ijedtnek tűnt.
-Persze.- vágtam rá reflexből. Chris természetesen nem hitt nekem.
-A szív bajt hoztad rám! Olyan volt, mintha állva elájultál volna. Sehogy se bírtalak felébreszteni. Mi történt?
-Fogalmam sincs, de jobb lesz, hogyha most bemegyek.-a távolba meredve ismét elindultam befelé és most nem állított meg, csak utánam szólt.
-Sietek, egy perc és jövök.
Szórakozottan bólintottam, mire elsietett.
Már az egész osztály bent volt és teljesen kitöltötték a nagy előadó termet. Csak a legtetején, a leghátsó sorban volt két üres hely. Erre már csak később jöttem rá, igazság szerint azt sem tudom, hogy jutottam el odáig. Az osztály társaim közben jól megbámultak, gondolom láttak reggel Christoferrel, de ez érdekelt most a legkevésbé. Fogalmam sincs mi történhetett velem az előbb.  Azért ekkora képzelő erőm még nekem sincs! Így visszagondolva ismerősnek tűnt a hely és az érzés is. Mintha már számtalanszor lettem volna ott. Csak minthogyha hiányzott volna néhány berendezési tárgy vagy ilyesmi...
Ekkor belépett a terembe Christofer. Csak most tűnt fel, hogy a tanár is időközben megérkezett és elkezdte az órát. Chris közölte késése okát, majd minden további nélkül felém vette az irányt. A tanár közben bemutta (elmondta a nevét) és hogy ő az új diák. Christofer levágta magát mellém, és az első 10 percben-amíg a többiek kulturáltan minket bámultak-nemtörődöm képpel nézett maga elé. Napszemüvegben, természetesen. Miután megcsappant az érdeklődés, és az utolsó is végre-valahára a tanárnak szentelte a figyelmét, Chirs felém fordult.
-Jól vagy?-suttogta aggodalmasan.
-Persze, minden oké.-mondtam a lehető legkisebb meggyőződéssel. Természetesen semmi nem volt oké, és ezt mindketten tudtuk. Abban viszont egyet értettük, hogy ezt nem itt kell megbeszélnünk. Bólintott, majd visszafordult. Egyikünk s figyelt a tanára; én a füzetem sarkát babráltam, Chris pedig a szeme sarkából folyamatosan engem bámult.
Csöngetés után elpakoltam a füzetemet és elkönyveltem magamban, hogy a következő óra irodalom lesz.
-Elmegyünk.-jelentette ki Chris.
-Igen.-bólintottam.-A 12.-be irodalomra.
-Nem. Úgy értem a suliból.
-Lógni akarsz?-vontam fel a szemöldököm.
-Muszáj lesz. Sok mindent meg kell beszélnünk. Na indulás!-adta ki a végszót, de mellényúlt, ma épp kötözködős hangulatomban voltam.
-Igazán ne vedd sértésnek, de az ég világon semmi okom sincs arra, hogy veled menjek. Vagy hogy megbízzak benned. Igazából még beszélnünk se kéne. Szóval te nyugodtan ellóghatsz, de engem vár Shakespeare.
Kezdtem ébredezni az első sokkból, és mostanra már simán elhittem, hogy a felhős élményem csupán a színes fantáziámnak köszönhető. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Christofer,-őrjítő illat ide-vagy oda-rossz  hatással van rám. És ha meg akarok szabadulni ezektől a képzelgésektől, távol kell magam tartanom tőle.
-Biztos vagy ebben? Én nem teljesen.-mondta.-Igenis van okod rá, hogy velem gyere. Felteszem szeretnél választ kapni néhány kérdésedre. Közöttük például a visszatérő álmaidra, az unalmas életedre, az iménti óra előtti jelenetre, esetleg rám, vagy arra, ami Kate-el történt...Vagy talán ezek nem is érdekelnek?-lépett közelebb hozzám. Szinte suttogva beszélt, mégis, mintha a fülembe ordította volna a szavakat. És mindenben teljesen igaza volt! Annyira szerettem volna végre válaszokat kapni...-És hogy nem bízol bennem?-ajka gúnyos mosolyra húzódott és behízelgő hangnemre váltott, amitől kirázott a hideg.-Furcsa módon nem volt a bizalmaddal semmi gond, amikor tegnap éjjel hazakísértelek, vagy ma reggel, amíg ideértünk. Netán óra előtt, amikor olyan...közel kerültünk egymáshoz. Vagy mondjuk most,-ezt már egyenesen a fülembe suttogta mézédes hangon.-amikor ennyire sebezhető vagy.

6. fejezet: Pulzus: nem értem, mért nem halltam még meg..

Kate még mindig kórházban volt, szóval a nap akár unalmasnak is ígérkezhetett volna. Csakhogy rohadtul nem volt az. A maga nemében nem. Christofer továbbra is passzív beszélgető társnak bizonyult, viszont valósággal vonzotta a női szemeket. Elég frusztrálva éreztem magam vele az oldalamon, miközben folyamatosan érzékeltem az összesúgásokat, pillantásokat, vihogásokat a háttérből. Az iskola hímnemű tanulói is utánunk fordultak, bár nem engem, sokkal inkább minket vizslattak. Sohasem zavart ha megbámulnak, az meg aztán végképp nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, most azonban feszélyezve éreztem magam.
Mikor frusztrációm végképp a tetőfokára hágott, kifakadtam:
-Az istenért, nem mehetnénk ma is külön?
-Nem bírod, ha megbámulnak?-vigyorgott.
-Igazság szerint téged bámulnak én pedig ezáltal kisebbségi komplexusban szenvedek.-gúnyolódtam.
-Ó, azt nem akarom!-nézett nagy szemekkel, ijedséget színlelve. De hamar túltette magát rajta és ismét  vigyorogni kezdett.-De ha mondjuk nem mindig szürkébe lennél, téged is megnéznének.
-Fogd be!-szűrtem a fogaim között, amire egy elégedett mosoly volt a válasz. Szerintem egyszerűen élvezi, ha fölbosszanthat.
Eközben megérkeztünk az első emeletre, ahol az első óránk volt. Christofer megtorpant.
-Nekem még be kell mennem a gazdasági irodába néhány papírt elintézni.
-A viszont nem látásra!-mondtam, és már mentem volna be a terembe, amikor hirtelen megfogta a karomat. Gyengéden maga felé fordított, teste csupán centiméterekre volt az enyémről. Egészen különleges illata volt, tiszta illat, sajátos, buja, férfias aromával, amit parfümmel egész biztosan nem lehet elérni; az eső illata keveredett a...cigi füsttel?!
Egy szó, mint száz, teljesen készen voltam. Valószínűleg a saját nevemet se tudtam volna megmondani. Szívem őrült ritmusban vert, amit talán nem is éltem volna túl, ha...ha mi is?
Arca a hajamban volt, ajkai a fülemet súrolták, amikor, édes, mély hangon belesuttogta azt a pár szót, amivel a sárga földig tiport:
-Foglalsz nekem helyet?
Abban a szent percben a pillanat elszállt, a varázs megtört és hátráltam egy lépést, karomat ezáltal kihúzva a kezéből. Fölnéztem az arába, oda, ahol a napszemüveg alatt a szemét sejtettem.
-Akkor jobb lesz, ha sietsz, különben az összes helyet elfoglalják.-a hangom minden érzelmet nélkülözött, és ez most nem kevés munkámba telt.
Christofer arcáról egy az egyben lehervadt a mosoly, helyén pedig megbántottság, megbánás és értetlenség mutatkozott. Nekem padig el kellett fordítanom az arcom, különben még a végén megsajnáltam volna. Még én sajnálom őt...röhej, mik jutnak eszembe! Így jobb ötlet híján a padlót kezdtem el fixírozni.
-Nem értem, ezt most mért mondtad. Csak megkértelek, hogy foglalj nekem helyet.
-Én pedig megkértelek, hogy siess, mert nem tudsz hova leülni. Bár valamelyik lány osztály társunk biztosan szíves-örömest maga mellé enged! Ha szépen kéred, talán még maga alá is!-ingerült voltam, és azt sem tudtam miért.
Christofer arcán a megértés suhant át (de jó, legalább ő érti) és megint a kezem után nyúlt, de most elrántottam. Ekkor azonbam megragadta a másik kezem és a falhoz nyomott. Megint túl közel került hozzám, és akárhogy is erőlködtem, vas marokkal tartotta a csuklóimat a fejem mellett.

5.fejezet: Lassan átalakulok vulkánná...

-Ohó, csak óvatosan! Könnyen fel lehet bukni abban a repedésben.-már megint az az átkozott vigyor ült a képén.
-Tudom.-morogtam bosszankodva, és igyekeztem elfordítani róla a szememet, ami éppenséggel nem volt egy könnyű feladat. Ugyanis Christofer Hill átkozott jól nézett ki. Oké, tegnap este se volt egy Quasimodo, de így, hogy természetes fényben is láthattam... Fekete farmert viselt, csakúgy, mint tegnap este, de a tegnapi szürke ingét most feketére cserélte. Ettől a sötét szereléstől annyira elütött hidrogén szőke haja, hogy már-már vakított. Ja és persze a napszemüveg, amit most jobban tudtam hova tenni, tekintettel, hogy száz ágra süt a nap.
-Hát persze, hogy tudod.-vigyorgott.-Szépeket álmodtál?-kérdezte olyan mosollyal, amiről lerítt, hogy hátsó szándékai vannak.
-Mi?-döbbentem meg. Talán tud az álmaimról? Rólam szinte mindent tud... Éppen felé fordítottam az arcom, hogy valami csípős válasszal leplezzem zavaromat, mikor meglepett fejjel nézett rám: -Mi történt az arcoddal?- ennyi, kiszúrta.
-Macskakarmolás.-ha otthon bejött...
-Neked nincs is macskád.-cseszd meg, Christofer!
-Honnan a francból tudod te azt?-kérdeztem dühösen.
-Mondtam, hogy mindent tudok rólad, viszont nem válaszoltál a kérdésemre.-türelmetlenkedett. Lehetséges, hogy aggódna?
-A sövény volt. A szomszéd sövénye.-adtam meg magam.
-Akarod, hogy segítsek?-kérdezte ellágyult hangon. Még mielőtt válaszolhattam volna a kezével megérintette az arcomat ott, ahol a karcolás volt. Gyengéden végighúzta rajta az ujjait. Fura bizsergető érzés volt, mint amikor egy falevelet végighúznak a bőrödön; kissé csiklandós, de ugyanakkor van benne egy csöppnyi érdesség is.
Mindez nem tartott pár pillanatnál tovább, és Christofer keze visszahullott az oldala mellé. Mit meg nem adnék érte, ha most láthatnám a szemét, de az az átkozott napszemüveg eltakarta előlem. Én is az arcomhoz nyúltam, de már csak a seb hűlt helyét tapintottam. Elállt a lélegzetem.
-Ezt mégis hogyan...?
-Én csak-hát ő sem volt a helyzet magaslatán-volt...izé...volt a kezemen egy kenőcs...enyhíti a horzsolásokat.
Hát azt kell hogy mondjam, ennél még az én macskás sztorim is jobb volt, de mivel én nem kevésbé voltam zavarodott, mint ő, adtam egy bónuszt magunknak, és nem feszegettem a témát.
-Ó, köszi.-mondtam bizonytalanul, csakhogy megtörjem a csendet.-Most viszont rohannom kell.
-Rohannod? Hova kell rohannod?-kérdeztem, mikor megtalálta a hangját.
-Iskolába. Már így is késésben vagyok.- na nem minthogyha érdekelne, ha netán késésen kapnak, de ha még egy kis időt el kell töltenem Christoferrel menten felrobbanok.-Viszlát, Christofer.-hazudtam, ha nem is szemrebbenés nélkül. Nagyon is örültem volna, ha soha többé nem kell találkoznom vele, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami más...
Én mindig úgy éreztem, totál kilógok a sorból. Vannak barátaim, nem erről van szó. Sőt. Rengeteg barátom van. Vagyis inkább nevezzük őket ismerősöknek, akikkel alkalomadtán beszélek. Meg hát ott van nekem Kathe. Vele bármikor szívesen vagyok. Ő a legjobb barátnőm. Csak nem is tudom, annyira...kiszámíthatóak. Unalmas velük az élet.
És itt van Christofer a napszemüvegével meg a horzsolásenyhítő kenőcsével és ő olyan....kiszámíthatatlan. Na jó, ebben nincs túl sok fantázia, de speciel erre futotta. Ő is kilóg a sorból. Már csak így ránézésre is. Másképp mondjuk nem is tudhatom, hisz csak tegnap találkoztam vele először. Nekem is más volt. Nem úgy, mint a többi unalmas ember, az egyhangú életükkel. Nem. Christofer egyáltalán nem unalmas. Legalábbis nkem mindig tud meglepetéseket szerezni, ami meg kell, hogy mondjam, baromira idegesítő tulajdonsága. Mégis van benne valami izgalmas, valami új, és talán valami veszélyes is...
-Remek, én is oda tartok.-szakította félbe igen terjedelmesre sikeredett gondolatmenetemet. (bocsi)
-Iskolába? Hogy-Hogy?-na jó, simán kinéz gimnazistának, de valahogy nem tudom őt elképzelni egy sulipadban görnyedni.
-Ahan, én vagyok az új diák.-vigyorgott. Bumm.(nyugi, csak előrobbanás!) Szőke haja csak úgy csillogott a napfényben.
-Miféle új diák? Én nem tudok erről semmit.
-Nekem azt mondták, bejelentik, bejelentik, hogy jövök.-nézett rám bizonytalanul. Ja így már érthető. Nem szokásom a bejelentésekre figyelni. Általában tudom mit akarnak, ha meg nem, akkor valószínűleg nem is fontos.-Osztálytársak leszünk.
Na neee! Kizárt, hogy másodikos legyen!
-16 éves vagy?-meredtem rá.
-17. Januárban töltöttem.-kacsintott, mire én rögtön túl fiatalnak éreztem magam. Nekem augusztusban van a szülinapom.
-Ahan.-kész, ennyire futotta.
-Akkor talán el is indulhatunk.-vetette fel, mintegy mellékest.
-Ahan.-asszem' kezdek csődöt mondani. Azon csodálkoztam, hogy még nem kezdtem el füstfelhőket felköhögni...
Elmosolyodott, majd elindultunk egymás mellett. Én meg sem bírtam szólalni, neki meg látszólag nem volt mondanivalója. Ha csak ennyi lenne a helyzet, azt hiszem egész jól meglennénk...

4.fejezet: Botladozások

-Mi a tengerkék?-értetlenkedtem.
-Á, semmi. Most jobb lesz, hogyha hazakísérlek.
-Egyedül is hazatalálok köszönöm.-miért kezel mindenki óvodásnak?!
-Ebben nem kételkedem.-hát ez nem igaz, már megint mosolyog.-Viszont úgy gondolom, biztonságosabb lenne, ha elkísérnélek.
-Szóval úgy gondolod? Elmondjam, én mit gondolok?-nem vártam választ.-Azt gondolom, hogy rohadtul nem érdekel, hogy mit gondolsz.-Igeen, sikerült elsőre értelmesen elmondanom. Többnyire.
-Oké, akkor menjünk külön.-nevetett.-Mehetsz te elől.-tette hozzá nagylelkűen.
Hú, mennyire viszketett a tenyerem, hogy képen töröljem. Ráadásul még mindig kartávolságon belül volt. Fél percig álltunk mozdulatlanul, farkasszemet nézve. Én a jobb- és bal horog között filóztam, Ő meg valószínűleg azon, hogy megteszem-e vagy nem. Végül feladtam, hiszen sokkal erősebbnek tűnt, és elindultam az utca irányába.
-Kapsz húsz lépés előnyt!-kiáltotta utánam.
A 20. lépésnél hátrapillantottam. Vigyorogva feltartotta a hüvelykujját és elindult utánam. Mérgesen az égnk emeltem a tekintetem.

Ismerős utcákon haladtam végig nyomomban a kísérőmmel. Elég frusztráló érzés volt, hogy valaki követ. Egész úton a hátamon éreztem Christofer tekintetét, és csak reménykedhettem benne, hogy napszemüveg mögé bújt szemei nem siklanak lejjebb. Fekete farmerom sajnos elég szűk volt ahhoz, hogy kiemelje a lábaimat és a fenekemet. Hiába, sosem szerettem a bő fazonokat.
Befordultam az utcánk sarkán, majd reflexből nagyobbat léptem. A járda betonja ugyanis fel volt repedve és egy kiálló kődarab előszeretettel kacérkodott a gyanútlan járókelők lábaival. De hát nekem, aki 16 éve lakik az utcában ez csupán egy rutinművelet volt.
A csattanásból ítélve Christofer ezt nem mondhatta el magáról. Hátra se kellet fordulnom, hogy tudjam mi történt. Valami megmagyarázhatatlan okból önelégült mosollyal nyugtáztam szerencsétlenkedését.
A szomszéd háza elé érve hirtelen hátrafordultam. Nem volt különösebb okom panaszra a magasságom miatt,-173 cm-de még így is hátra kellett döntenem a fejem, hogy fölnézhessek rá. A hangja értetlenül csengett, amikor megszólalt: -Ez nem is a ti házatok.-komolyan, már meg sem lepődtem, hogy tudja.
-Nos ez így igaz, viszont valahogy be kell jutnom.
egy pillanatra elgondolkodott, majd kijelentette: -Nem értem.
-Nem is kell, hogy értsd.-vágtam rá egyből, majd sarkon fordultam és megindultam a szomszéd kerítéseként használatos sövény felé.
-Szép álmokat, Hanna.-hallottam még mély, halk hangját, mire megtorpantam. Hátranéztem, de már nem volt ott. Kipillantottam az utcára, de az is teljesen kihalt volt. Olyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan felbukkant.
Hát add, hogy csak képzeltem az egészet, és Christofer Hill nem is létezik!-fohászkodtam magamban valakihez. Istenben nem igazán hittem, a Sorsban meg még annyira sem, de azért reménykedtem benne, hogy valaki csak van odafönt, hogy végighallgassa az unalmas kéréseinket. Max jót röhög rajtunk.
Eközben átküzdöttem magam a sövényen, igyekezve minél kevesebb zajt csapni. De hát, valljuk be őszintén,  ez sosem volt kifejezetten az én műfajom. Éppen ezért jól végigkarcoltam magam a kiálló vesszőkkel, majd ahogy az meg van írva,(mert hát, csak meg van írva!) stílusosan elvágódtam egy kiálló gyökérben. Hála Istennek,-vagy akárkinek-az én drága jó szomszédaim úgy döntöttek, a holnapra ígérkező eső ellenére bizony ma már csak azért is locsolni fognak, így hát a sarat se úsztam meg. Nagyszerű. Emlékszem milyen nagy hanggal mondogatták körülbelül 5 évvel ezelőtt, hogy úgynevezett Csodasövényt vettek. Na mármost, kérdem én, mi olyan Csodálatos abban a sövényben, amit ugyanúgy locsolni kell, mint a Csoda nélküli sövényt. És most láss Csodát, a mi sima sövényünk sokkal jobban megnőtt. Csodás!-fintorogtam.
Guggolva igyekeztem továbbhaladni, nehogy valakit felébresszek éjszakai járkálásommal. A garázsunk teteje slég volt, így ugyebár a szomszéd felől alacsonyabb, mit nálunk. Felmásztam a rég nem használatos kutyaház tetejére, és onnan felkapaszkodtam a garázstetőre. Óvatosan egyensúlyozva elkezdtem felfelé mászni az ablakomig. Ott átlendítettem az egyik lábam a nyitott ablakon, majd a másikat, és már bent is voltam. Ezzel meg is volnánk.-mosolyogtam diadalittasan, amíg meg nem pillantottam a tükörben az arcomat. Volt rajta egy hosszú vágás, amit minden bizonnyal annak a Csodálatos sövénynek köszönhetek. Ennek tuti nyoma marad.
A lehetőségeket elemeztem. Mondhatnám, hogy egy macska karmolt meg. Csakhogy nekünk nincsen macskánk. Igen, hát ez így macerás...
Hirtelen rám tört a fáradság, amit nem tudtam hova tenni, hiszen szinte az egész napot végig aludtam a kórházban. Elbotorkáltam az ágyamig, majd úgy ahogy voltam, cipőstől, ruhástól elaludtam.

Álmomban ismételten csak írtam, írtam és írtam. Baromira fájt már a kezem és megkönnyebbülten biggyesztettem oda a VÉGE szót a lap aljára. Hátradőltem és vártam a felejtést, csakhogy ahelyett valami egészen más történt. Egy láthatatlan kéz kiradírozta a VÉGE szócskát, majd a pergamen önálló életre kelt és lapozott egyet. Ismét a láthatatlan kéz következett. Kettő darab betű íródott a lap tetejére: J. W. majd mellé került egy nulla. Alá még két betű: C. H. és 1774.

A padló ismerős hűvösségét éreztem az arcom alatt. Különböző betűk és számok kavarogtak a fejemben. Rémlett, hogy az álmom megváltozott, és ez nem tetszett. Már tökre' megszoktam azt a rengeteg írást, most meg még valami teljesen újat is el kell, hogy viseljek...Ráadásul mindig elfelejtem az egészet. Mért ne emlékezhetnék néhány darab betűre meg számra?! Hm, talán túl sokat kérek...-gondoltam elmélázva miközben feltápászkodtam. Még mindig a tegnapi ruha volt rajtam, amit valószínűleg tegnap is használtam utoljára. Legalábbis a pólót. Több helyen is el volt szakadva. Biztos a sövény...Ellenben a nadrág még csak meg sem volt gyűrődve. Lesöpörtem róla a megszáradt sara és ennyi. Csőgatya, mindent kibír.-vigyorogtam.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd a fürdőszobatükörben mustráltam az arcomat. Lemostam róla az alvadt vért, így már csak egy vékony heg emlékeztetett Csodás találkozásomra a sövénnyel. Túl nagy volt ahhoz,  hogy alapozóval el lehessen tüntetni,  viszont elég kicsi ahhoz, hogy alapozó nélkül se legyen túl feltűnő. Így hát nem nem is vacakoltam vele. Visszamentem a szobámba és felvettem egy szürke pólót-még szép-csak most egy kék farmerral. Elégedett voltam magammal.
Igyekeztem nem túl nagy zajjal fogyasztani a müzlimet, de anyuék így is felébredtek.
-Mi történt az arcoddal, Hanna?-kérdezi anyu elborzadva. Na igen, elfelejtettem: a magyarázat. Amit ma megtehetsz....illetve tegnap...
-Ő...megkarmolt a macska.-jutott eszembe hirtelen a tegnapi ötlet.
-De hát nekünk nincs is macskánk.-ja tényleg, ez volt a buktató. Hú, eléggé ki vagyok bukva.
-A szomszéd macskája volt. Megsimogattam hazafelé jövet, de nekem ugrott.-hát ez most elég gyászosra sikeredett, de hát ez van.
-Veszett dög.-csatlakozott apu is, én pedig bőszen bólogattam. Gyorsan leküldtem a müzlim maradékát és elindultam a suliba. Majd délután meglátogatom Kate-et. Megint egy unalmas nap. Nekem ez jutott. Csak tudnám ki volt az az idióta, aki kitalálta az iskolát.
A szomszéd háza előtt elhaladva megpillantottam a macskát. Az igazat megvallva, egyáltalán nem tűnt veszedelmesnek. Sőt, kifejezetten aranyosnak mondanám, ha nem utálnám a macskákat. De utálom, szóval...azért remélem nem veszi magára. De, elszaladt. Hát erről ennyit. Befordultam a sarkon, átléptem a betonrepedést. de abban a pillanatban a MEGLEPETÉSTŐL hátratántorodtam. Christofer Hill állt előttem.

3. fejezet: Érnek még meglepetések

A kórház 343-as kórteremben ültem. A szobában minden tárgy fehér vagy világos színű volt, és átható hipó szagot árasztott magából. Felfordult tőle a gyomrom.
A tőlem jobbra lévő ágyban feküdt Kate. A gépek egyenletes csipogása jelezte, hogy él. Még.
Az informatika teremben a számítógépe meghibásodott. Valami gond volt az áramkörrel, vagy mi. Nem tom', bonyolult. A lényeg, hogy amint bekapcsolta felrobbant.
Azt mondják jó hangos volt a bumm. Én semmit sem hallottam. Nyilván túlságosan el voltam merülve Daniel-ben. Csak a mentőautó szirénájára ébredtem fel kábulatomból és rohantam vissza Kate-hez.
Nagyon csúnyán megsérült. A robbanás ereje hátralökte és nekiesett a falnak. Beverte a fejét, két helyen is eltört a karja és több soron zúzódott a lába. Amikor felértem az egész lány egy merő volt. A fején lévő nyílt sebből ömlő vörös folyadék összetapasztotta hosszú, szőke haját. És egyáltalán nem mozdult. Először azt hittem, nem is lélegzik. Ki kellett tapogatnom a pulzusát, hogy megbizonyosodjak róla.
Egyszóval borzalmasan festett.
Azonnal a sűrgőségire szállították, ahol négy hosszú órán keresztül folyt a harc az életéért. Össze kellett varrni a fejét és rengeteg vért veszített. A kéztörés volt a legkisebb gondjuk.
Amikor hellyel-közzel sikerült stabilizálni az állapotát, átvitték az intenzív osztályra. Ide senkit sem engednek, tilos a látogatás. Mondanom se kell, nem vagyok az a "szabálybetartó" típus, szóval belógtam, amikor a nővér kiment.
Méghogy hagyjam magára a legjobb barátnőmet! Ráadásul ilyen állapotban! na persze.
Mindent összevetve elég nyugis volt itt. Csönd van, nyugalom van. Csak a lélegeztetőgépek csipognak. Azt meg meg lehet szokni. A nővérek két óránként jönnek ellenőrizni. Ilyenkor mindig bebújok a földig érő sötétítőfüggöny mögé.
A telefonom csippantott egyet jelezve, hogy eljött a következő ellenőrzés ideje. Feltápászkodtam a fotelbol és szépen elballagtam a függönyig. Éppen elhelyezkedtem a függöny mögött, amikor kinyílt az ajtó. Kilestem a rejtekhelyem mögül, habár pontosan tudtam melyik nővért fogom látni. Szokásos fehér ruhában volt, amiben teljesen beleolvadt a helyiségbe. Ha nem fekete haja van és nem mozdul, komolyan ki se lehetett volna venni, hogy van ott valaki.
Csinált valamit az infúzióval, majd tanulmányozni kezdte a monitort. Nyilván nem látott semmi rendkívülit, mert sarkon fordult és elhagyta a szobát.
Kimásztam a függöny mögül és visszamentem a fotelhez.
Naiv nővérkék; eszükbe sem jutna, hogy valaki akár beszökhetett a szobába.
A telefonomon újra beállítottam az ébresztőt és elaludtam.
Az éles csengőhang térített magamhoz. A kijelzőn az óra 18:28-t mutatott. Ismét felálltam és elfoglaltam búvóhelyem a függöny mögött.
Még két ellenőrzést megvártam. Végtére is, hétfő este 11-kor illene hazaérni-e egy 15 éves lánynak.
Kiosontam a szobából és elindultam lefelé az előcsarnokba. A liftben egy orvossal utaztam együtt. A férfi annyira idegesnek látszott, hogy fel sem tűnt neki, hogy ilyen későn egyedül járkálok. Hál' istennek!
A kórházból kilépve megcsapott a friss levegő. Csak álltam és vártam, hogy teljesen eltűnjön az orromból a steril hipó szaga. Végre kiszellőzött a fejem és így végig tudtam gondolni, hogy most mi legyen. Álmos nem voltam-hiszen az egész napot végig aludtam a kórházban-és nem volt sok kedvem hazamenni. Mivel otthon úgy tudták, hogy éppen az igazak álmát alszom a szobámban, (otthonról is kiszöktem) elég volt csak hajnalra visszaérnem. Ígyhát úgy döntöttem a park felé veszem az irányt.


A park üres volt. Még szép, hétfő éjszaka, ráadásul egy ilyen kicsi városban. Még jó, hogy üres!
A parkban sötét volt. Csak egyetlen lámba égett és az sem vitte túlzásba. Odabotladoztam a hintához és óvatos ringatni kezdtem magam. Kiskoromban mindig hányingerem volt a hintázástól és sosem mertem magasra lökni magam. Attól féltem leszakad alattam és lezuhanok. Mostanra a hányingeren túltettem magam,  de a magasban még mindig félek.
Ráadásul borzasztóan sötét volt. A fák eltakarták előlem a Holdat és teljesen elzárták az utca fényeit.
Nem mondanám, hogy féltem, hiszen teljesen egyedül voltam.
-Fel nem foghatom, mit keres egy ilyen fiatal lány, hétfő éjjel egy sötét parkban. Veszélyes ilyenkor egyedül.-csendült egy férfihang a hátam mögött.
Na ugye, mondtam én, hogy egyedül VOLTAM.
A meglepődéstől köpni-nyelni nem tudtam. Leugrottam a hintáról és a hang irányába fordultam. Egy magas, sötét alak körvonalazódott ki előttem a hinta túloldalán. Az arcát nem láttam, de hirtelenszőke haja fényesen villant még a koromsötétben is.
nagyon megijedtem. De nem az idegen alaktól. A meglepődés riasztott meg leginkább. Engem már hosszú-hosszú idők óta nem lepett meg semmi. Minden jegyemre vagy ajándékomra számítottam; sosem ért kellemes meglepetés és sosem csalódtam senkiben sem, mivel az emberek mindig pontosan azt tették és mondták, amit vártam tőlük. Az élettől is azt kaptam, amire számítottam.
Ez az idegen felbukkanása viszont a meglepetés erejével hatott rám. Most először volt alkalmam megtapasztalni az érzést. És rettentően utáltam!
Dühös lettem, és ez a válaszomon is érződött:
-Nos, mint kiderült, nem voltam egyedül. Hála magának.-tettem hozzá gúnyosan.-Igazán kösz, hogy nem hagyott teljesen magamra, de mos már ideje hazamennem.-ezzel lezártnak tekintettem a témát és elindultam az utca felé.
-Ugyan már, ha eddig nem ment haza, most miért tenné?-szólt csendesen.
Hallottam a pasi hangján, hogy mosolyog.
Visszafordultam felé és lefagytam. Közelebb lépett hozzám és így a lámpa fényében végre megnézhettem.
Egy 18 év körüli férfi állt előttem. Fekete cipő volt rajta, fekete farmer és szürke ing. A haja-mint azt az előbb is megállapítottam-szőke volt. Már-már fehér. Rövid volt, de elől hosszabbra volt hagyva és rendezetlenül hullt a homlokára. És napszemüveget viselt...
-Talán bántja a Nap a szemedet?-kérdeztem egy  időben, amikor azt mondta:
-Nahát, összeöltöztünk!
Gyorsan lenéztem magamra, és tényleg én is fekete farmert és szürke pólót viseltem. Bár nálam ez nem volt szokatlan.
-Nem, hála Istennek! Habár most úgy érzem, kedvemre való lenne.-mondta. A hangja furán keveredett a természetes és a vágyakozó hangnemmel.
Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy a napszemüvegéről beszél. Még mindig földöntúli...kinézete vonta el a figyelmemet. Ha láthatnám a szemét...biztosan tengerkék. Vagy királykék. Hanna! Mi a francot művelsz?!-szóltam rá magamra. itt állok egy sötét parkban egy vadidegen férfival és azon töprengek, vajon milyen színű is lehet a szeme. Hát én tutira nem vagyok normális!
-Na jó, talán inkább hagyjuk ezt a témát. Borzasztóan udvariatlan vagyok, hiszen be sem mutatkoztam. A nevem Christofer Hill.-nyújtotta a kezét felém.
-Mégis miért árulnám el magának a nevemet?-kérdeztem bizalmatlanul.
-Igazad van.-ejtette le a kezét-és amúgy is felesleges.-mondta és rám villantotta hófehér mosolyát.
Annyira meglepődtem-ismét-, hogy ez most igazán nem hatott meg.
-Felesleges?-vontam fel a szemöldökömet.
-Igen.-bólintott.-Ugyanis pontosan tudom, hogy ki vagy.-újabb cogetreklám.
-Persze! Véletlen összetalálkozol egy lánnyal a parkban és te pontosan tudod, hogy ki az, mi?-szinte ordítottam. mostanában túl hamar leszek mérges...
-Természetesen nem véletlen találkoztunk.-még mindig mosolygott.
-Ja, szóval valaki direkt így intézte, ugye?
-Te tudsz róla?-nézett rám döbbenten. Illetve a hangjából ítélve döbbenten. A szemét még mindig napszemüveg takarta.
-Naná! Az intézte el, hogy találkozhassak a képzeletbeli barátaimmal, megtanuljak sellőül beszélni és, hogy mindenből ötös legyek év végén-miközben beszéltem, az arca folyamatosan felhősödött el. Végre letöröltem azt az átkozott vigyort a képéről.
-Ez nem vicces!-egy durcás kisgyerekre emlékeztetett, akinek megmondták, hogy nem kap több csokit.
-De most komolyan, honnan a fenéből tudnád te, hogy ki vagyok?-szegeztem neki a kérdést.
-Hidd el, jobban ismerlek, mint te saját magadat.-mondta teljes meggyőződéssel.
-Tényleg?! Akkor hogy hívnak?
-Johanna Wolf4-vágta rá egy vakító mosoly kíséretében.
-Hanna.-mondtam fagyosan. Igazából nagyon meglepett. Már megint. Honnan tudta?
-Hanna.-ismételte lágyan, mintha csak ízlelgetné a hangzását.
Megkerülte a hintát és egészen közel lépett hozzám. De még így is volt közöttünk legalább egy méter távolság.
-Tengerkék.-mondta váratlanul. Meglepettnek tűnt.
Hát még én...