Még csak 15 perce buszozhattunk, amikor Chris előrement megnyomni a leszállás jelző gombot.
-Ennyi? Ide is értünk?
-Gyalog megyünk tovább.
-A szakadó esőben, mi másban...
-Ha annyira ragaszkodsz hozzá, varázsolj napsütést, tündérke.-vigyorgott, miközben leugrott a buszról.
-Naná, mert az nekem úgy menne is.-forgattam a szememet, miközben követtem.
Egy teljesen jelentéktelen út melletti, egy táblás buszmegállóban szálltunk le. A túloldalon szántóföldek és gyümölcsösök áztak a kora őszi záporban, a mi oldalunkon pedig sűrű fenyőerdő követte az út vonalát. A kisváros szépségei. Puff. Valahogy nem néztem ki Christoferből ezt a környezetet. Külsőre sokkal inkább egy nagyváros betonsivatagába illik, mint ide, a semmi közepére.
-Nem tudom te hogy vagy vele, de engem nem igazán vonzz a tüdőgyulladásos szisztéma, szóval nem indulhatnánk? Persze, ha ragaszkodsz hozzá, ácsoroghatunk még itt, hátha jön egy szép nagy kamion, hogy jól telibe csapjon.-Chris kissé türelmetlen volt, de persze most is meghagyta nekem a választási lehetőséget.
-Nem, mehetünk.
-Bölcs döntés.-bólintott komolyan, majd elindult az út mellett, én pedig követtem. Néhány lépés után lefordultunk jobbra egy földes útra, ami egyenesen az erdőbe vezetett. Szerencsére a lombsátor olyan sűrű volt fölöttünk, hogy alig-alig engedte át az esőcseppeket. Hátratoltam a fejemről a kapucnit és kíváncsian néztem körbe. Csönd volt. De nem az a megnyugtató, elmélázó csönd, hanem hirtelen beállt, éles csönd, ami úgy hasít a levegőbe, mint kés a vajba. Kérdőn néztem Chistoferre, de még mielőtt megszólalhattam volna, villámgyorsan előttem termett és a kezével betapasztotta a számat. Mutatóujját az ajka elé helyezve jelezte, hogy maradjunk csöndben. Értetlenül pislogtam rá, de aztán bólintottam, mire elengedett és intett, hogy menjünk tovább. Össze voltam zavarodva, nem értettem miért nem szólalhatunk meg, de most már inkább próbáltam nem faggatózni. Még egy jó öt percig sétáltunk szótlanul, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Ijesztőnek találtam ezt a nagy semmit, mintha egy áthatolhatatlan térbe kerültünk volna. Úgy éreztem, már nem bírom tovább, amikor az út éles kanyart vett balra és kiszélesedett.
Leírhatatlan volt, ami akkor a szemem elé tárult.
Chris háza...nos, hatalmas volt. Háza?! Palotája! Az építészet műremeke.
Az első két szint kör alakú volt. A szintek tökéletesen el voltak határolva, ugyanis a második egy jó 1,5 méterrel kijjebb volt csúsztatva az első fölé. A második szint tetejéről kiindulva négy nagy tartópilléren további körépületek voltak. Ezekből megint csak kisebbek indultak ki, mindegyikből kettő-kettő. Elképesztő volt, ahogy a legkisebb szintek szinte lebegtek a levegőben, jóval a fák fölé tornyosulva. Mindegyik fehér színű volt, és a hatalmas ablakok is köralakúak voltak, viszont mindegyiken szürke fémredőnyök blokkolták a ki-be látást. Észre se vettem, hogy tátott szájjal bámultam ezt a csodát, csak mikor Chris odalépett hozzám és rám mosolygott, majd elindultunk a lépcsőn, ami a földszint bejáratához vezetett.
Amint én is beléptem a házba Chris rögtön becsapta mögöttem az ajtót és kulcsra zárta. Ahogy a kintről beáramló kis fényt is kizárta, a házban teljesen sötét lett. Sűrű feketeség vett körül mindent. Félelmetes volt, de még mindig nem mertem megszólalni. Elkezdtem hátrálni és valakinek nekiütköztem. A szívem majd kiugrott a helyéről, de aztán egy kis fáziskéséssel rájöttem, hogy nyilván Chris volt az.
-Sshh.-suttogta a fülembe, miközben lágyan végigsimított a vállamtól egészem az ujjaimig. Háttal álltam neki, a testem egészen az övének préselődött. Teljes biztonságban éreztem magam, és a szívverésem is csillapodott.
Eközben a házban fokozatos világosság áradt szét, megvilágítva a szobát. Hát mit nem mondjak, ismételten akkorrára tátottam a szám, hogy kishíjján kiakadt az álkapcsom. A ház egyetlen helyiségből állt, és mint ahogy azt kintről is láttam, lapított köralakú volt. Balra egyetlen lépcsőfokot kellett lelépni és máris a nappaliban találtuk magunkat. Itt is a fehér szín dominált és hozzá párosult még a fekete. Hatalma bő, csontszínű kanapé, szemben a gigantikus méretű plazmatévével. A padlón nagyrojtos, puha, fekete szőnyeg.
Egy lépcsőfokkal feljebb jobbra volt a konyha. Rendkívül modernül volt felszerelve és berendezve, középen egy óriási étkezőasztallal. A nappali és konyha elválasztásában a hatalmas fekete csigalépcsőnek volt a legnagyobb szerepe, ami a ház közepén kanyargott a magasba.
-Hű, kicsivel jobb a klíma idebent, nem gondolod?-Chris már a cipőjét vette le, míg én csak álltam, mint akit odaszögeztek.-Szerintem vedd le a vizes pulcsidat, különben tényleg tüdőgyulladást fogsz kapni.
-Esz a te házad?-nem is hallottam, miket beszélt. Egyszerűen sokkolt a látvány.
-Igen.Tetszik?-mosolygott.
-Elképesztő.
-Örülök, hogy tetszik. Kérsz kávét? Vagy teát?
-inkább teát, köszi.
-Egy pillanat, és viszem. Addig helyezd magad kényelembe.-vigyorgott, én meg elindultam a nappaliba. A kanapé egyik sarokrészében foglaltam helyet. Kényelmesen hátradőltem és lehunytam a szemem. Olyan kellemes volt, bocs, lett volna, ha nem jut eszembe miért is vagyunk itt egyáltalán. Válaszok. Válaszokat akartam kapni. A sok furcsaságra, ami körülöttem történik.
-Chris, jó lesz már az a tea.-kiáltottam, de akkor már hozta is.-Köszi.-vettem el tőle és belekortyoltam. Isteni volt. Gyorsan letettem a kis dohányzóasztalra, majd egyenesen Chris szemébe néztem. Illetve napszemüvegébe.-Válaszokat akarok.
-Tudom.-mondta fáradtan.-El sem hiszed milyen régről kell kezdenem.-apró mosoly jelent meg a szája szegletében.-Most pedig dőlj hátra és lazíts!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése