5.fejezet: Lassan átalakulok vulkánná...

-Ohó, csak óvatosan! Könnyen fel lehet bukni abban a repedésben.-már megint az az átkozott vigyor ült a képén.
-Tudom.-morogtam bosszankodva, és igyekeztem elfordítani róla a szememet, ami éppenséggel nem volt egy könnyű feladat. Ugyanis Christofer Hill átkozott jól nézett ki. Oké, tegnap este se volt egy Quasimodo, de így, hogy természetes fényben is láthattam... Fekete farmert viselt, csakúgy, mint tegnap este, de a tegnapi szürke ingét most feketére cserélte. Ettől a sötét szereléstől annyira elütött hidrogén szőke haja, hogy már-már vakított. Ja és persze a napszemüveg, amit most jobban tudtam hova tenni, tekintettel, hogy száz ágra süt a nap.
-Hát persze, hogy tudod.-vigyorgott.-Szépeket álmodtál?-kérdezte olyan mosollyal, amiről lerítt, hogy hátsó szándékai vannak.
-Mi?-döbbentem meg. Talán tud az álmaimról? Rólam szinte mindent tud... Éppen felé fordítottam az arcom, hogy valami csípős válasszal leplezzem zavaromat, mikor meglepett fejjel nézett rám: -Mi történt az arcoddal?- ennyi, kiszúrta.
-Macskakarmolás.-ha otthon bejött...
-Neked nincs is macskád.-cseszd meg, Christofer!
-Honnan a francból tudod te azt?-kérdeztem dühösen.
-Mondtam, hogy mindent tudok rólad, viszont nem válaszoltál a kérdésemre.-türelmetlenkedett. Lehetséges, hogy aggódna?
-A sövény volt. A szomszéd sövénye.-adtam meg magam.
-Akarod, hogy segítsek?-kérdezte ellágyult hangon. Még mielőtt válaszolhattam volna a kezével megérintette az arcomat ott, ahol a karcolás volt. Gyengéden végighúzta rajta az ujjait. Fura bizsergető érzés volt, mint amikor egy falevelet végighúznak a bőrödön; kissé csiklandós, de ugyanakkor van benne egy csöppnyi érdesség is.
Mindez nem tartott pár pillanatnál tovább, és Christofer keze visszahullott az oldala mellé. Mit meg nem adnék érte, ha most láthatnám a szemét, de az az átkozott napszemüveg eltakarta előlem. Én is az arcomhoz nyúltam, de már csak a seb hűlt helyét tapintottam. Elállt a lélegzetem.
-Ezt mégis hogyan...?
-Én csak-hát ő sem volt a helyzet magaslatán-volt...izé...volt a kezemen egy kenőcs...enyhíti a horzsolásokat.
Hát azt kell hogy mondjam, ennél még az én macskás sztorim is jobb volt, de mivel én nem kevésbé voltam zavarodott, mint ő, adtam egy bónuszt magunknak, és nem feszegettem a témát.
-Ó, köszi.-mondtam bizonytalanul, csakhogy megtörjem a csendet.-Most viszont rohannom kell.
-Rohannod? Hova kell rohannod?-kérdeztem, mikor megtalálta a hangját.
-Iskolába. Már így is késésben vagyok.- na nem minthogyha érdekelne, ha netán késésen kapnak, de ha még egy kis időt el kell töltenem Christoferrel menten felrobbanok.-Viszlát, Christofer.-hazudtam, ha nem is szemrebbenés nélkül. Nagyon is örültem volna, ha soha többé nem kell találkoznom vele, mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami más...
Én mindig úgy éreztem, totál kilógok a sorból. Vannak barátaim, nem erről van szó. Sőt. Rengeteg barátom van. Vagyis inkább nevezzük őket ismerősöknek, akikkel alkalomadtán beszélek. Meg hát ott van nekem Kathe. Vele bármikor szívesen vagyok. Ő a legjobb barátnőm. Csak nem is tudom, annyira...kiszámíthatóak. Unalmas velük az élet.
És itt van Christofer a napszemüvegével meg a horzsolásenyhítő kenőcsével és ő olyan....kiszámíthatatlan. Na jó, ebben nincs túl sok fantázia, de speciel erre futotta. Ő is kilóg a sorból. Már csak így ránézésre is. Másképp mondjuk nem is tudhatom, hisz csak tegnap találkoztam vele először. Nekem is más volt. Nem úgy, mint a többi unalmas ember, az egyhangú életükkel. Nem. Christofer egyáltalán nem unalmas. Legalábbis nkem mindig tud meglepetéseket szerezni, ami meg kell, hogy mondjam, baromira idegesítő tulajdonsága. Mégis van benne valami izgalmas, valami új, és talán valami veszélyes is...
-Remek, én is oda tartok.-szakította félbe igen terjedelmesre sikeredett gondolatmenetemet. (bocsi)
-Iskolába? Hogy-Hogy?-na jó, simán kinéz gimnazistának, de valahogy nem tudom őt elképzelni egy sulipadban görnyedni.
-Ahan, én vagyok az új diák.-vigyorgott. Bumm.(nyugi, csak előrobbanás!) Szőke haja csak úgy csillogott a napfényben.
-Miféle új diák? Én nem tudok erről semmit.
-Nekem azt mondták, bejelentik, bejelentik, hogy jövök.-nézett rám bizonytalanul. Ja így már érthető. Nem szokásom a bejelentésekre figyelni. Általában tudom mit akarnak, ha meg nem, akkor valószínűleg nem is fontos.-Osztálytársak leszünk.
Na neee! Kizárt, hogy másodikos legyen!
-16 éves vagy?-meredtem rá.
-17. Januárban töltöttem.-kacsintott, mire én rögtön túl fiatalnak éreztem magam. Nekem augusztusban van a szülinapom.
-Ahan.-kész, ennyire futotta.
-Akkor talán el is indulhatunk.-vetette fel, mintegy mellékest.
-Ahan.-asszem' kezdek csődöt mondani. Azon csodálkoztam, hogy még nem kezdtem el füstfelhőket felköhögni...
Elmosolyodott, majd elindultunk egymás mellett. Én meg sem bírtam szólalni, neki meg látszólag nem volt mondanivalója. Ha csak ennyi lenne a helyzet, azt hiszem egész jól meglennénk...

4.fejezet: Botladozások

-Mi a tengerkék?-értetlenkedtem.
-Á, semmi. Most jobb lesz, hogyha hazakísérlek.
-Egyedül is hazatalálok köszönöm.-miért kezel mindenki óvodásnak?!
-Ebben nem kételkedem.-hát ez nem igaz, már megint mosolyog.-Viszont úgy gondolom, biztonságosabb lenne, ha elkísérnélek.
-Szóval úgy gondolod? Elmondjam, én mit gondolok?-nem vártam választ.-Azt gondolom, hogy rohadtul nem érdekel, hogy mit gondolsz.-Igeen, sikerült elsőre értelmesen elmondanom. Többnyire.
-Oké, akkor menjünk külön.-nevetett.-Mehetsz te elől.-tette hozzá nagylelkűen.
Hú, mennyire viszketett a tenyerem, hogy képen töröljem. Ráadásul még mindig kartávolságon belül volt. Fél percig álltunk mozdulatlanul, farkasszemet nézve. Én a jobb- és bal horog között filóztam, Ő meg valószínűleg azon, hogy megteszem-e vagy nem. Végül feladtam, hiszen sokkal erősebbnek tűnt, és elindultam az utca irányába.
-Kapsz húsz lépés előnyt!-kiáltotta utánam.
A 20. lépésnél hátrapillantottam. Vigyorogva feltartotta a hüvelykujját és elindult utánam. Mérgesen az égnk emeltem a tekintetem.

Ismerős utcákon haladtam végig nyomomban a kísérőmmel. Elég frusztráló érzés volt, hogy valaki követ. Egész úton a hátamon éreztem Christofer tekintetét, és csak reménykedhettem benne, hogy napszemüveg mögé bújt szemei nem siklanak lejjebb. Fekete farmerom sajnos elég szűk volt ahhoz, hogy kiemelje a lábaimat és a fenekemet. Hiába, sosem szerettem a bő fazonokat.
Befordultam az utcánk sarkán, majd reflexből nagyobbat léptem. A járda betonja ugyanis fel volt repedve és egy kiálló kődarab előszeretettel kacérkodott a gyanútlan járókelők lábaival. De hát nekem, aki 16 éve lakik az utcában ez csupán egy rutinművelet volt.
A csattanásból ítélve Christofer ezt nem mondhatta el magáról. Hátra se kellet fordulnom, hogy tudjam mi történt. Valami megmagyarázhatatlan okból önelégült mosollyal nyugtáztam szerencsétlenkedését.
A szomszéd háza elé érve hirtelen hátrafordultam. Nem volt különösebb okom panaszra a magasságom miatt,-173 cm-de még így is hátra kellett döntenem a fejem, hogy fölnézhessek rá. A hangja értetlenül csengett, amikor megszólalt: -Ez nem is a ti házatok.-komolyan, már meg sem lepődtem, hogy tudja.
-Nos ez így igaz, viszont valahogy be kell jutnom.
egy pillanatra elgondolkodott, majd kijelentette: -Nem értem.
-Nem is kell, hogy értsd.-vágtam rá egyből, majd sarkon fordultam és megindultam a szomszéd kerítéseként használatos sövény felé.
-Szép álmokat, Hanna.-hallottam még mély, halk hangját, mire megtorpantam. Hátranéztem, de már nem volt ott. Kipillantottam az utcára, de az is teljesen kihalt volt. Olyan hirtelen tűnt el, mint ahogyan felbukkant.
Hát add, hogy csak képzeltem az egészet, és Christofer Hill nem is létezik!-fohászkodtam magamban valakihez. Istenben nem igazán hittem, a Sorsban meg még annyira sem, de azért reménykedtem benne, hogy valaki csak van odafönt, hogy végighallgassa az unalmas kéréseinket. Max jót röhög rajtunk.
Eközben átküzdöttem magam a sövényen, igyekezve minél kevesebb zajt csapni. De hát, valljuk be őszintén,  ez sosem volt kifejezetten az én műfajom. Éppen ezért jól végigkarcoltam magam a kiálló vesszőkkel, majd ahogy az meg van írva,(mert hát, csak meg van írva!) stílusosan elvágódtam egy kiálló gyökérben. Hála Istennek,-vagy akárkinek-az én drága jó szomszédaim úgy döntöttek, a holnapra ígérkező eső ellenére bizony ma már csak azért is locsolni fognak, így hát a sarat se úsztam meg. Nagyszerű. Emlékszem milyen nagy hanggal mondogatták körülbelül 5 évvel ezelőtt, hogy úgynevezett Csodasövényt vettek. Na mármost, kérdem én, mi olyan Csodálatos abban a sövényben, amit ugyanúgy locsolni kell, mint a Csoda nélküli sövényt. És most láss Csodát, a mi sima sövényünk sokkal jobban megnőtt. Csodás!-fintorogtam.
Guggolva igyekeztem továbbhaladni, nehogy valakit felébresszek éjszakai járkálásommal. A garázsunk teteje slég volt, így ugyebár a szomszéd felől alacsonyabb, mit nálunk. Felmásztam a rég nem használatos kutyaház tetejére, és onnan felkapaszkodtam a garázstetőre. Óvatosan egyensúlyozva elkezdtem felfelé mászni az ablakomig. Ott átlendítettem az egyik lábam a nyitott ablakon, majd a másikat, és már bent is voltam. Ezzel meg is volnánk.-mosolyogtam diadalittasan, amíg meg nem pillantottam a tükörben az arcomat. Volt rajta egy hosszú vágás, amit minden bizonnyal annak a Csodálatos sövénynek köszönhetek. Ennek tuti nyoma marad.
A lehetőségeket elemeztem. Mondhatnám, hogy egy macska karmolt meg. Csakhogy nekünk nincsen macskánk. Igen, hát ez így macerás...
Hirtelen rám tört a fáradság, amit nem tudtam hova tenni, hiszen szinte az egész napot végig aludtam a kórházban. Elbotorkáltam az ágyamig, majd úgy ahogy voltam, cipőstől, ruhástól elaludtam.

Álmomban ismételten csak írtam, írtam és írtam. Baromira fájt már a kezem és megkönnyebbülten biggyesztettem oda a VÉGE szót a lap aljára. Hátradőltem és vártam a felejtést, csakhogy ahelyett valami egészen más történt. Egy láthatatlan kéz kiradírozta a VÉGE szócskát, majd a pergamen önálló életre kelt és lapozott egyet. Ismét a láthatatlan kéz következett. Kettő darab betű íródott a lap tetejére: J. W. majd mellé került egy nulla. Alá még két betű: C. H. és 1774.

A padló ismerős hűvösségét éreztem az arcom alatt. Különböző betűk és számok kavarogtak a fejemben. Rémlett, hogy az álmom megváltozott, és ez nem tetszett. Már tökre' megszoktam azt a rengeteg írást, most meg még valami teljesen újat is el kell, hogy viseljek...Ráadásul mindig elfelejtem az egészet. Mért ne emlékezhetnék néhány darab betűre meg számra?! Hm, talán túl sokat kérek...-gondoltam elmélázva miközben feltápászkodtam. Még mindig a tegnapi ruha volt rajtam, amit valószínűleg tegnap is használtam utoljára. Legalábbis a pólót. Több helyen is el volt szakadva. Biztos a sövény...Ellenben a nadrág még csak meg sem volt gyűrődve. Lesöpörtem róla a megszáradt sara és ennyi. Csőgatya, mindent kibír.-vigyorogtam.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd a fürdőszobatükörben mustráltam az arcomat. Lemostam róla az alvadt vért, így már csak egy vékony heg emlékeztetett Csodás találkozásomra a sövénnyel. Túl nagy volt ahhoz,  hogy alapozóval el lehessen tüntetni,  viszont elég kicsi ahhoz, hogy alapozó nélkül se legyen túl feltűnő. Így hát nem nem is vacakoltam vele. Visszamentem a szobámba és felvettem egy szürke pólót-még szép-csak most egy kék farmerral. Elégedett voltam magammal.
Igyekeztem nem túl nagy zajjal fogyasztani a müzlimet, de anyuék így is felébredtek.
-Mi történt az arcoddal, Hanna?-kérdezi anyu elborzadva. Na igen, elfelejtettem: a magyarázat. Amit ma megtehetsz....illetve tegnap...
-Ő...megkarmolt a macska.-jutott eszembe hirtelen a tegnapi ötlet.
-De hát nekünk nincs is macskánk.-ja tényleg, ez volt a buktató. Hú, eléggé ki vagyok bukva.
-A szomszéd macskája volt. Megsimogattam hazafelé jövet, de nekem ugrott.-hát ez most elég gyászosra sikeredett, de hát ez van.
-Veszett dög.-csatlakozott apu is, én pedig bőszen bólogattam. Gyorsan leküldtem a müzlim maradékát és elindultam a suliba. Majd délután meglátogatom Kate-et. Megint egy unalmas nap. Nekem ez jutott. Csak tudnám ki volt az az idióta, aki kitalálta az iskolát.
A szomszéd háza előtt elhaladva megpillantottam a macskát. Az igazat megvallva, egyáltalán nem tűnt veszedelmesnek. Sőt, kifejezetten aranyosnak mondanám, ha nem utálnám a macskákat. De utálom, szóval...azért remélem nem veszi magára. De, elszaladt. Hát erről ennyit. Befordultam a sarkon, átléptem a betonrepedést. de abban a pillanatban a MEGLEPETÉSTŐL hátratántorodtam. Christofer Hill állt előttem.