3. fejezet: Érnek még meglepetések

A kórház 343-as kórteremben ültem. A szobában minden tárgy fehér vagy világos színű volt, és átható hipó szagot árasztott magából. Felfordult tőle a gyomrom.
A tőlem jobbra lévő ágyban feküdt Kate. A gépek egyenletes csipogása jelezte, hogy él. Még.
Az informatika teremben a számítógépe meghibásodott. Valami gond volt az áramkörrel, vagy mi. Nem tom', bonyolult. A lényeg, hogy amint bekapcsolta felrobbant.
Azt mondják jó hangos volt a bumm. Én semmit sem hallottam. Nyilván túlságosan el voltam merülve Daniel-ben. Csak a mentőautó szirénájára ébredtem fel kábulatomból és rohantam vissza Kate-hez.
Nagyon csúnyán megsérült. A robbanás ereje hátralökte és nekiesett a falnak. Beverte a fejét, két helyen is eltört a karja és több soron zúzódott a lába. Amikor felértem az egész lány egy merő volt. A fején lévő nyílt sebből ömlő vörös folyadék összetapasztotta hosszú, szőke haját. És egyáltalán nem mozdult. Először azt hittem, nem is lélegzik. Ki kellett tapogatnom a pulzusát, hogy megbizonyosodjak róla.
Egyszóval borzalmasan festett.
Azonnal a sűrgőségire szállították, ahol négy hosszú órán keresztül folyt a harc az életéért. Össze kellett varrni a fejét és rengeteg vért veszített. A kéztörés volt a legkisebb gondjuk.
Amikor hellyel-közzel sikerült stabilizálni az állapotát, átvitték az intenzív osztályra. Ide senkit sem engednek, tilos a látogatás. Mondanom se kell, nem vagyok az a "szabálybetartó" típus, szóval belógtam, amikor a nővér kiment.
Méghogy hagyjam magára a legjobb barátnőmet! Ráadásul ilyen állapotban! na persze.
Mindent összevetve elég nyugis volt itt. Csönd van, nyugalom van. Csak a lélegeztetőgépek csipognak. Azt meg meg lehet szokni. A nővérek két óránként jönnek ellenőrizni. Ilyenkor mindig bebújok a földig érő sötétítőfüggöny mögé.
A telefonom csippantott egyet jelezve, hogy eljött a következő ellenőrzés ideje. Feltápászkodtam a fotelbol és szépen elballagtam a függönyig. Éppen elhelyezkedtem a függöny mögött, amikor kinyílt az ajtó. Kilestem a rejtekhelyem mögül, habár pontosan tudtam melyik nővért fogom látni. Szokásos fehér ruhában volt, amiben teljesen beleolvadt a helyiségbe. Ha nem fekete haja van és nem mozdul, komolyan ki se lehetett volna venni, hogy van ott valaki.
Csinált valamit az infúzióval, majd tanulmányozni kezdte a monitort. Nyilván nem látott semmi rendkívülit, mert sarkon fordult és elhagyta a szobát.
Kimásztam a függöny mögül és visszamentem a fotelhez.
Naiv nővérkék; eszükbe sem jutna, hogy valaki akár beszökhetett a szobába.
A telefonomon újra beállítottam az ébresztőt és elaludtam.
Az éles csengőhang térített magamhoz. A kijelzőn az óra 18:28-t mutatott. Ismét felálltam és elfoglaltam búvóhelyem a függöny mögött.
Még két ellenőrzést megvártam. Végtére is, hétfő este 11-kor illene hazaérni-e egy 15 éves lánynak.
Kiosontam a szobából és elindultam lefelé az előcsarnokba. A liftben egy orvossal utaztam együtt. A férfi annyira idegesnek látszott, hogy fel sem tűnt neki, hogy ilyen későn egyedül járkálok. Hál' istennek!
A kórházból kilépve megcsapott a friss levegő. Csak álltam és vártam, hogy teljesen eltűnjön az orromból a steril hipó szaga. Végre kiszellőzött a fejem és így végig tudtam gondolni, hogy most mi legyen. Álmos nem voltam-hiszen az egész napot végig aludtam a kórházban-és nem volt sok kedvem hazamenni. Mivel otthon úgy tudták, hogy éppen az igazak álmát alszom a szobámban, (otthonról is kiszöktem) elég volt csak hajnalra visszaérnem. Ígyhát úgy döntöttem a park felé veszem az irányt.


A park üres volt. Még szép, hétfő éjszaka, ráadásul egy ilyen kicsi városban. Még jó, hogy üres!
A parkban sötét volt. Csak egyetlen lámba égett és az sem vitte túlzásba. Odabotladoztam a hintához és óvatos ringatni kezdtem magam. Kiskoromban mindig hányingerem volt a hintázástól és sosem mertem magasra lökni magam. Attól féltem leszakad alattam és lezuhanok. Mostanra a hányingeren túltettem magam,  de a magasban még mindig félek.
Ráadásul borzasztóan sötét volt. A fák eltakarták előlem a Holdat és teljesen elzárták az utca fényeit.
Nem mondanám, hogy féltem, hiszen teljesen egyedül voltam.
-Fel nem foghatom, mit keres egy ilyen fiatal lány, hétfő éjjel egy sötét parkban. Veszélyes ilyenkor egyedül.-csendült egy férfihang a hátam mögött.
Na ugye, mondtam én, hogy egyedül VOLTAM.
A meglepődéstől köpni-nyelni nem tudtam. Leugrottam a hintáról és a hang irányába fordultam. Egy magas, sötét alak körvonalazódott ki előttem a hinta túloldalán. Az arcát nem láttam, de hirtelenszőke haja fényesen villant még a koromsötétben is.
nagyon megijedtem. De nem az idegen alaktól. A meglepődés riasztott meg leginkább. Engem már hosszú-hosszú idők óta nem lepett meg semmi. Minden jegyemre vagy ajándékomra számítottam; sosem ért kellemes meglepetés és sosem csalódtam senkiben sem, mivel az emberek mindig pontosan azt tették és mondták, amit vártam tőlük. Az élettől is azt kaptam, amire számítottam.
Ez az idegen felbukkanása viszont a meglepetés erejével hatott rám. Most először volt alkalmam megtapasztalni az érzést. És rettentően utáltam!
Dühös lettem, és ez a válaszomon is érződött:
-Nos, mint kiderült, nem voltam egyedül. Hála magának.-tettem hozzá gúnyosan.-Igazán kösz, hogy nem hagyott teljesen magamra, de mos már ideje hazamennem.-ezzel lezártnak tekintettem a témát és elindultam az utca felé.
-Ugyan már, ha eddig nem ment haza, most miért tenné?-szólt csendesen.
Hallottam a pasi hangján, hogy mosolyog.
Visszafordultam felé és lefagytam. Közelebb lépett hozzám és így a lámpa fényében végre megnézhettem.
Egy 18 év körüli férfi állt előttem. Fekete cipő volt rajta, fekete farmer és szürke ing. A haja-mint azt az előbb is megállapítottam-szőke volt. Már-már fehér. Rövid volt, de elől hosszabbra volt hagyva és rendezetlenül hullt a homlokára. És napszemüveget viselt...
-Talán bántja a Nap a szemedet?-kérdeztem egy  időben, amikor azt mondta:
-Nahát, összeöltöztünk!
Gyorsan lenéztem magamra, és tényleg én is fekete farmert és szürke pólót viseltem. Bár nálam ez nem volt szokatlan.
-Nem, hála Istennek! Habár most úgy érzem, kedvemre való lenne.-mondta. A hangja furán keveredett a természetes és a vágyakozó hangnemmel.
Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy a napszemüvegéről beszél. Még mindig földöntúli...kinézete vonta el a figyelmemet. Ha láthatnám a szemét...biztosan tengerkék. Vagy királykék. Hanna! Mi a francot művelsz?!-szóltam rá magamra. itt állok egy sötét parkban egy vadidegen férfival és azon töprengek, vajon milyen színű is lehet a szeme. Hát én tutira nem vagyok normális!
-Na jó, talán inkább hagyjuk ezt a témát. Borzasztóan udvariatlan vagyok, hiszen be sem mutatkoztam. A nevem Christofer Hill.-nyújtotta a kezét felém.
-Mégis miért árulnám el magának a nevemet?-kérdeztem bizalmatlanul.
-Igazad van.-ejtette le a kezét-és amúgy is felesleges.-mondta és rám villantotta hófehér mosolyát.
Annyira meglepődtem-ismét-, hogy ez most igazán nem hatott meg.
-Felesleges?-vontam fel a szemöldökömet.
-Igen.-bólintott.-Ugyanis pontosan tudom, hogy ki vagy.-újabb cogetreklám.
-Persze! Véletlen összetalálkozol egy lánnyal a parkban és te pontosan tudod, hogy ki az, mi?-szinte ordítottam. mostanában túl hamar leszek mérges...
-Természetesen nem véletlen találkoztunk.-még mindig mosolygott.
-Ja, szóval valaki direkt így intézte, ugye?
-Te tudsz róla?-nézett rám döbbenten. Illetve a hangjából ítélve döbbenten. A szemét még mindig napszemüveg takarta.
-Naná! Az intézte el, hogy találkozhassak a képzeletbeli barátaimmal, megtanuljak sellőül beszélni és, hogy mindenből ötös legyek év végén-miközben beszéltem, az arca folyamatosan felhősödött el. Végre letöröltem azt az átkozott vigyort a képéről.
-Ez nem vicces!-egy durcás kisgyerekre emlékeztetett, akinek megmondták, hogy nem kap több csokit.
-De most komolyan, honnan a fenéből tudnád te, hogy ki vagyok?-szegeztem neki a kérdést.
-Hidd el, jobban ismerlek, mint te saját magadat.-mondta teljes meggyőződéssel.
-Tényleg?! Akkor hogy hívnak?
-Johanna Wolf4-vágta rá egy vakító mosoly kíséretében.
-Hanna.-mondtam fagyosan. Igazából nagyon meglepett. Már megint. Honnan tudta?
-Hanna.-ismételte lágyan, mintha csak ízlelgetné a hangzását.
Megkerülte a hintát és egészen közel lépett hozzám. De még így is volt közöttünk legalább egy méter távolság.
-Tengerkék.-mondta váratlanul. Meglepettnek tűnt.
Hát még én...

2. fejezet: Kellemetlent a hasznossal

-De igen, köszönni fogsz neki!
-Nem, nem fogok!
Kate-tel épp az informatikaterem előtt vártunk a becsöngetésre. Meg másra is. Daniel Rewick. Másodikos, és ha nem is a suli, de az osztály menői közé tartozik. Illetve ez relatív. Barna hajú, barna szemű, gitározik és az orvosira akar menni. Szerintem nagyon is menő. És Kate most arra próbál rávenni, hogy köszönjek neki. Na persze! Nem is beszéltünk még soha. Tök hülyének nézne. Mi a francot köszöngessek? Kate hülyeségeket beszél, mint általában. Illetve ez is relatív. Ha jobban belegondolok, mintha lenne Danielnek egy Harry nevezetű haverja...igen, egész biztos, hogy van. Szóval Kate annyira mégsem hülye...
Megszólalt a csengő és én megúsztam ezt a köszönős dolgot. Igyekeztem minél gyorsabban beslisszolni az ajtón, de nem bírtam ki, hogy egyszer hátra ne pillantsak a vállam fölött. A folyosón nyoma sem volt, sem Danielnek, sem zöldszemű barátjának. Nem csalódtam. Ez pontosan így van jól.
-Talán majd legközelebb!-kacsintottam Kate-re, mire ő kinyújtotta rám a nyelvét.
Ekkor hirtelen fura érzésem támadt-nem a nyelvnyújtogatástól, azt már megszoktam tőle-, hanem a szemétől. Valami villant benne. Aztán egyszer csak nem láttam semmit. Mint amikor az ember hirtelen kel föl és csak foltokat lát. Ez is olyan volt, csak rosszabb. Még foltok se voltak. Csak üresség és szédülés. És egyszre csak vége volt. Nem tartott tovább öt másodpercnél se. Megdörgöltem a szememet, és úgy éreztem magamat, mint aki elfelejtett volna valami nagyon fontosat. Leültem a helyemre és vártam, hogy a tanár elkezdje a mondókáját. Nem is kellett sokat várni. Hihetetlen monoton és orrhangon beszélt. Az ember akaratlanul is elkezd rajta ásítozni.
-Kapcsoljatok gépet.-jött végre az utasítás.
Már épp nyúltam volna a bekapcsológomb felé, amikor hirtelen beugrott.
-NE!-kiáltottam. Mindenki azonnal felém fordult.-Ne kacsold be!.-valósággal ráordítottam Kate-re.
-Mi? Miért ne?-nézett rám értetlenül.
-Egyszerűen csak ne.-mondtam szinte még mindig kiabálva.
-Valami probléma van, Miss. Wolf?-kérdezte a tanár. A szeme hatalmasnak tűnt a szemüveg mögött.
-Nem, semmi. Csak ne kapcsold be, rendben?-fordultam vissza Kate-hez.  Ki akartam csikarni belőle az ígéretet.
-Mi az, hogy ne kapcsoljam be? Mégis mi a fene bajod van?
Most már kezdett komolyan felmenni bennem a pumpa. Ne kapcsolja be! Mit nem lehet ezen megérteni?! Egyes embereknek piszok nehéz a felfogása. Üljön át egy másik géphez, vagy mit bánom én.
-Jó, tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz!-mondtam és közben belehajítottam a cuccomat a táskámba. Majd felkaptam és kicsörtettem a teremből.
-Na de, Miss. Wolf! Azonnal jöjjön vissza!
Még csak hátra se néztem. Maximum beírja igazolatlan órának. Az meg kit érdekel? Azt hiszi, ettől majd megváltozik bármi is? Vagy talán megijedek? Az emberek annyira naivak. És érthetetlenek.
Annyira mérges voltam, hogy arra se figyeltem merre megyek. Leviharoztam a lépcsőn, de az egyik fordulóban teljes erőből neki ütköztem valakinek. A táskám kirepült a kezemből, és szórta a tartalmát, ahogy csak bírta.
-Hát ez nem lehet igaz! Nem tudsz vigyázni?!-francokat érdekel, hogy tanár-e az illető. Lehajoltam, hogy fölvegyem a matek füzetem.
-Már ne is haragudj, de te rohantál belém.
Fölegyenesedtem és abban a pillanatban elszállt minden haragom és a helyét valamiféle nyugalom és idegesség vette át egyszerre. Daniel Rewick állt előttem mosolyogva, kezében a könyveimmel és a táskámmal. Barna szeme csillogott a vidámságtól. Megrándult a gyomrom.
-Ó, ne haragudj-dadogtam-csak kicsit ideges vagyok és...
-Semmi gond.-mondta még mindig mosolyogva, megkímélve a magyarázkodástól. Elvette tőlem a füzetemet és a nála lévő könyveimmel együtt belepakolta a szintén nála lévő táskámba. Egy szót sem bírtam szólni. Majd az egészet visszaadta nekem.Közben a keze akarva-akaratlanul súrolta a karomat. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy tollpihe simogatna...
-Köszönöm.-mondtam, mikor összebírtam kaparni annyit oxigént, amennyi egy szó kinyögéséhez szükséges.
-Igazán nincs mit.-még szélesebbre húzta a mosolyát.
Hihetetlen mélybarna szeme úgy csillogott, mint senki másé ezen a planétán. Csak néztem, néztem és egészen elvesztem benne, amikor hirtelen villant valami. Megint a foltok nélküli üres térbe kerültem. De ezúttal még az előzőnél is rövidebb ideig tartott. Egyszer csak egy álomképekkel teli kavalkádban találtam magam. Hihetetlenül intenzív és valósághű volt. Először itt is Daniel szemébe néztem, de aztán már csukva volt a szemem és őt csókoltam. Annyira valóságos volt az egész. Szinte éreztem a puha ajkait az ajkamon. Csak a Hold világított és két csillag. A csillagok Daniel szemei voltak, de hirtelen kihunytak...
Kinyitottam a szemem és tényleg Daniel karjaiban voltam, de ez távolról sem volt olyan izgalmas, mint a képzeletemben. Ő csupán csak azért tartott, hogy össze ne essek. Úgy látszik ez a látomás féleség most meglátszott rajtam.
-Hanna, jól vagy?-kérdezte aggodalmasan.Olyan közel volt hozzám az arca, hogy éreztem a leheletének az illatát...és hirtelen megint mindent elfelejtettem...és tudtam róla! Tudtam, hogy valami kiment a fejemből. Valami fontos...
Egy mentőautó szirénája hangzott fel.
-Uram isten, Kate!-talpra ugrottam és majdnem felborítottam Danielt.-Bocsi, de most rohannom kell!- és már rohantam is vissza az informatika terembe.
Hanna, várj!-hallottam még. És én annyira szerettem volna várni, csak épp elfelejtettem mire...

1. fejezet: Sokszor hallottam már!

Ó, hogy a fene egye meg!-gondoltam, miközben igyekeztem felkászálódni a padlóról. Valahogy az éjszaka folyamán padlóra kerültem, valami hülye álom miatt. Remélem legalább nem sikoltoztam (attól kiakadnék), mert a fejemen lévő púpból ítélve jó nagyot eshettem. Még szerencse, hogy a konyha van alattam. Habár  úgyis minden lehallatszik az emeletről...Na erre valahogy megkordult a gyomrom, de olyan hangosan, hogy kis híján szívrohamot kaptam.
A lépcsőn lefelé megbotlottam a saját lábamban, de tizenkettő lépcsőfokon át tartó bukdácsolás-csúszkálás-seggen csúszkálás után sikerült megkapaszkodnom egy folyós virág levelébe, ami a korlátra volt felakasztva. Hát nem sokon múlott, hogy a fejemre nem borítottam az egészet. Na majd a gabonapelyhem megnyugtat!-gondoltam naivan. Ahan, sikerült eltörnöm a tálat és a laktóz mentes tejem is elfogyott. Az-amúgy-rengeteg szürke színű pólóm közül pont azt nem találtam, amit fel akartam venni, és valahogy összejött, hogy felemás zoknit húzzak.
Hmm...így visszagondolva csak egy szokásos reggeli készülődés. Amolyan szertartásféle.
-Van matek házid?
Hát legalább biztos, hogy jó terembe jöttem be.
-Az nincs, viszont találtam egy ötszázast.
-Valóban?-meresztette rám Kate, hihetetlen jegeszöld színű szemét hitetlenül. Hát igen, ő már ismer. Pedig nincs egy éve, hogy találkoztunk. Az új suliban. Nem mondanám, hogy emlékezetes volt, de maradandó, az biztos. Kate alapjáraton nagyon sokat beszél. És mellékjáraton is. Épp ezért jövünk ki olyan jól. Ő beszél, én meg hallgatok. Tökéletes összhang.
-Nem.-mondtam egyszerűen.
-Jó, akkor másoljunk Rose-ról.
Rose meglehetősen egyéni egyéniség volt, már ha van ilyen egyáltalán. Kitűnő tanuló és hangos. Bár jórészt csak az utóbbi időben teljes hangi repertoárját, és mostanság rászokott a macskaszem festésére. Elég viccesen néz ki vele.
-Én ugyan nem másolok semmit! Azt álmodtam, hogy írok valami töménytelen mennyiségű szöveget egy lúdtollal, amihez nem használtam tintát. Eléggé kimerítő volt és a kezem is fájt, amikor felébredtem. Mondjuk az lehet, hogy a becsapódás következménye...-kétségtelenül a leghosszabb szónoklat tőlem.
-Becsapódás?-húzta fel Kate a szemöldökét. Úgy látszik neki nem tűnt fel hirtelen jött szófosásom.
-Padlóra küldött.-bólintottam.
-És ha téged szólít fel?-kérdezte, miközben oldalazva elindult a padok között. Ő nem bízta a véletlenre. Ahogy én sem...
-Nem fog.-jelentettem ki magabiztosan.
-Honnan tudod te azt? Braun mindenkinek okozott már meglepetéseket.
Vállat vontam. Mindig ezt csináltam, ha nem tudtam vagy nem akartam valamit kifejteni. Kate tudja, hogy ilyenkor ne is számítson bővebb válaszra.
És tényleg nem szólított fel (hát persze, hogy nem!). Rám se bagózott  egész órán. És én se rá. Tökéletes összhangban kerültük egymás pillantását, becsöngetéstől kicsöngetésig.
Ennek így kell lennie.-gondoltam elégedettem. Egy nyugis óra, ahol az ember csak ül és bámul kifelé az ablakon, és egy árva lélek sem zavarja.
Rose ismét kitett magáért. Egész órán jelentkezett, elvonva a többségtől a lehetőséget, hogy megalázkodjanak. Ezért amúgy mindenki baromi hálás, csak igyekeznek magukba fojtani.
Néha megböktem Kate-et, hogy jelentkezzen, de ő sem volt a helyzet magaslatán, szóval az óra a végtelen nyugalom jegyében zajlott. Ennek így kell lennie.-gondoltam ismét.
A többi óráról már nehezen lehetne ugyanezt elmondani. A nyelvtant az osztályfőnök végig pörögte és nem igazán lehetett megúszni beszéd nélkül. Szegény Dick, még a beszéd gondolatától is rosszul van. De szerencsére vannak az osztálynak feltörekvő szószóló egyéniségei, és hát milyen osztálytárs lennék én, ha hátráltatnám őket az önmegvalósításban?! Így hát igyekeztem a háttérben észrevétlenül meghúzódni. Ez már közel sem volt olyan relaxáló, mint matekom-az óra felére kezdtem kifogyni a gondolatokból, és lassan a szemben lévő tornatermet is le tudtam volna rajzolni csukott szemmel, emlékezetből-szóval csak bambán néztem ki a fejemből, és igyekeztem megakadályozni, hogy follyon a nyálam. Ezért sokszor meg is kaptam az ofőtől, hogy: "Hanna, nem vagy velünk!" És ez az egész kezdett baromi unalmassá válni. Pont úgy, mint mindig. És ez is unalmas volt.
Ennek nem így kéne lennie.-gondoltam unottan.
A következő órát már előre utáltam. Történelem. Tipikusan nem az a tantárgy, ahol a tanát jó fej, az anyag meg meg nem. Nálunk mégis így van. Sajnos. Sokkal egyszerűbb lenne, ha mindkettőt utálhatnád. Amúgy tényleg Mr. Stone-t bírtam. Hihetetlen dumája volt és sosem tudott eleget beszélni A galaktikus útikalauz stopposoknak-ról. Csak maga a lényeg ne lett volna ennyire kibírhatatlan.
Ennek nem is kéne lennie!-gondoltam, ezúttal hisztérikusan.
Amúgy igazán nem panaszkodhatok. Mindig ötösöket írtam, úgy, hogy még a kezemben sem volt soha a tankönyv. Az évszámok a legegyszerűbbek. Meg a nevek, meg a helyszínek, meg minden. Túl egyszerű. Ha dogát írunk, mindig látom magam előtt az eseményt. Igaz, mindig csak kívülállóként, de az is éppen elég a helyes válasz kifejtéséhez. Még gondolkodnom sem kell, csak egyszerűen leírni, amit látok. Túl egyszerű...
Na, hála Istennek, befejezte! Legalábbis mára. Majd csütörtökön folytatja.
-Viszontlátásra!-köszön el.

-Viszlát, és kösz a halakat!-súgtam oda Kate-nek, mire ő köhögőrohamot kapott.

Előszó: Isten után az első

Gyorsan írok. Nagyon gyorsan. Az évmilliók csak röpködnek körülöttem, úgy, hogy oda se figyelek. Nem is lehet. A munkám intenzív összpontosítást igényel. Kemény, fárasztó és összetett.
 Minden mondatnak legyen jelentése, minden érzelemnek belső hangja, minden szerkezetnek funkciója, minden próbálkozásnak végkifejlete, minden halálnak áldozata, minden életnek értelme, minden embernek élete... És ezek között meg kell találni azt az összefüggést, amit világnak nevezünk. Élethelyzetet kell teremteni, úgy, hogy még sosem élted át. Érzelmet, úgy, hogy még sosem éreztél. Illatot, úgy, hogy még sosem szagoltad. Ízt, úgy, hogy még sosem ízlelted. Világot, úgy, hogy még sosem láttad. Életet, úgy, hogy még sosem éltél. Mindeközben nem ismered magad. Semmit nem tudsz arról, hogy ki vagy, vagy hogy mikor ki leszel. Olyan, mintha tapogatóznál, egy tök világos szobában. Csak szemlélője lennél a jól ismert eseményeknek, és néha-néha felbukkannál benne, mint mellékszereplő.
Igen, összetett. És baromi időigényes. Csak írsz, írsz és sehol sem látod a végét. Na nem mintha valaha is vége lenne, de azért jó volna tudni, mikor pihenhet az ember. Sosem lesz vége, hát persze, hogy nem. Nekem egyszer talán igen, de az egésznek semmiképp! Kezdek fáradni...
De Ő azt mondta, megtudom csinálni. Hogy azért választott engem. mert tudja, hogy képes vagyok rá. Az Ő szavát nem kérdőjelezheti meg senki és semmi. Őt nem lehet kétségbe vonni. Ő az első...
Még néhány évmillió. Olyan gyorsan elszállt! Fel sem pillantottam közben.
Egy utolsó kérdőjel.
Letettem a tollam.
Végre valahára befejeztem.
És akkor elkezdődött.