Gyorsan írok. Nagyon gyorsan. Az évmilliók csak röpködnek körülöttem, úgy, hogy oda se figyelek. Nem is lehet. A munkám intenzív összpontosítást igényel. Kemény, fárasztó és összetett.
Minden mondatnak legyen jelentése, minden érzelemnek belső hangja, minden szerkezetnek funkciója, minden próbálkozásnak végkifejlete, minden halálnak áldozata, minden életnek értelme, minden embernek élete... És ezek között meg kell találni azt az összefüggést, amit világnak nevezünk. Élethelyzetet kell teremteni, úgy, hogy még sosem élted át. Érzelmet, úgy, hogy még sosem éreztél. Illatot, úgy, hogy még sosem szagoltad. Ízt, úgy, hogy még sosem ízlelted. Világot, úgy, hogy még sosem láttad. Életet, úgy, hogy még sosem éltél. Mindeközben nem ismered magad. Semmit nem tudsz arról, hogy ki vagy, vagy hogy mikor ki leszel. Olyan, mintha tapogatóznál, egy tök világos szobában. Csak szemlélője lennél a jól ismert eseményeknek, és néha-néha felbukkannál benne, mint mellékszereplő.
Igen, összetett. És baromi időigényes. Csak írsz, írsz és sehol sem látod a végét. Na nem mintha valaha is vége lenne, de azért jó volna tudni, mikor pihenhet az ember. Sosem lesz vége, hát persze, hogy nem. Nekem egyszer talán igen, de az egésznek semmiképp! Kezdek fáradni...
De Ő azt mondta, megtudom csinálni. Hogy azért választott engem. mert tudja, hogy képes vagyok rá. Az Ő szavát nem kérdőjelezheti meg senki és semmi. Őt nem lehet kétségbe vonni. Ő az első...
Még néhány évmillió. Olyan gyorsan elszállt! Fel sem pillantottam közben.
Egy utolsó kérdőjel.
Letettem a tollam.
Végre valahára befejeztem.
És akkor elkezdődött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése