-De igen, köszönni fogsz neki!
-Nem, nem fogok!
Kate-tel épp az informatikaterem előtt vártunk a becsöngetésre. Meg másra is. Daniel Rewick. Másodikos, és ha nem is a suli, de az osztály menői közé tartozik. Illetve ez relatív. Barna hajú, barna szemű, gitározik és az orvosira akar menni. Szerintem nagyon is menő. És Kate most arra próbál rávenni, hogy köszönjek neki. Na persze! Nem is beszéltünk még soha. Tök hülyének nézne. Mi a francot köszöngessek? Kate hülyeségeket beszél, mint általában. Illetve ez is relatív. Ha jobban belegondolok, mintha lenne Danielnek egy Harry nevezetű haverja...igen, egész biztos, hogy van. Szóval Kate annyira mégsem hülye...
Megszólalt a csengő és én megúsztam ezt a köszönős dolgot. Igyekeztem minél gyorsabban beslisszolni az ajtón, de nem bírtam ki, hogy egyszer hátra ne pillantsak a vállam fölött. A folyosón nyoma sem volt, sem Danielnek, sem zöldszemű barátjának. Nem csalódtam. Ez pontosan így van jól.
-Talán majd legközelebb!-kacsintottam Kate-re, mire ő kinyújtotta rám a nyelvét.
Ekkor hirtelen fura érzésem támadt-nem a nyelvnyújtogatástól, azt már megszoktam tőle-, hanem a szemétől. Valami villant benne. Aztán egyszer csak nem láttam semmit. Mint amikor az ember hirtelen kel föl és csak foltokat lát. Ez is olyan volt, csak rosszabb. Még foltok se voltak. Csak üresség és szédülés. És egyszre csak vége volt. Nem tartott tovább öt másodpercnél se. Megdörgöltem a szememet, és úgy éreztem magamat, mint aki elfelejtett volna valami nagyon fontosat. Leültem a helyemre és vártam, hogy a tanár elkezdje a mondókáját. Nem is kellett sokat várni. Hihetetlen monoton és orrhangon beszélt. Az ember akaratlanul is elkezd rajta ásítozni.
-Kapcsoljatok gépet.-jött végre az utasítás.
Már épp nyúltam volna a bekapcsológomb felé, amikor hirtelen beugrott.
-NE!-kiáltottam. Mindenki azonnal felém fordult.-Ne kacsold be!.-valósággal ráordítottam Kate-re.
-Mi? Miért ne?-nézett rám értetlenül.
-Egyszerűen csak ne.-mondtam szinte még mindig kiabálva.
-Valami probléma van, Miss. Wolf?-kérdezte a tanár. A szeme hatalmasnak tűnt a szemüveg mögött.
-Nem, semmi. Csak ne kapcsold be, rendben?-fordultam vissza Kate-hez. Ki akartam csikarni belőle az ígéretet.
-Mi az, hogy ne kapcsoljam be? Mégis mi a fene bajod van?
Most már kezdett komolyan felmenni bennem a pumpa. Ne kapcsolja be! Mit nem lehet ezen megérteni?! Egyes embereknek piszok nehéz a felfogása. Üljön át egy másik géphez, vagy mit bánom én.
-Jó, tudod mit? Azt csinálsz, amit akarsz!-mondtam és közben belehajítottam a cuccomat a táskámba. Majd felkaptam és kicsörtettem a teremből.
-Na de, Miss. Wolf! Azonnal jöjjön vissza!
Még csak hátra se néztem. Maximum beírja igazolatlan órának. Az meg kit érdekel? Azt hiszi, ettől majd megváltozik bármi is? Vagy talán megijedek? Az emberek annyira naivak. És érthetetlenek.
Annyira mérges voltam, hogy arra se figyeltem merre megyek. Leviharoztam a lépcsőn, de az egyik fordulóban teljes erőből neki ütköztem valakinek. A táskám kirepült a kezemből, és szórta a tartalmát, ahogy csak bírta.
-Hát ez nem lehet igaz! Nem tudsz vigyázni?!-francokat érdekel, hogy tanár-e az illető. Lehajoltam, hogy fölvegyem a matek füzetem.
-Már ne is haragudj, de te rohantál belém.
Fölegyenesedtem és abban a pillanatban elszállt minden haragom és a helyét valamiféle nyugalom és idegesség vette át egyszerre. Daniel Rewick állt előttem mosolyogva, kezében a könyveimmel és a táskámmal. Barna szeme csillogott a vidámságtól. Megrándult a gyomrom.
-Ó, ne haragudj-dadogtam-csak kicsit ideges vagyok és...
-Semmi gond.-mondta még mindig mosolyogva, megkímélve a magyarázkodástól. Elvette tőlem a füzetemet és a nála lévő könyveimmel együtt belepakolta a szintén nála lévő táskámba. Egy szót sem bírtam szólni. Majd az egészet visszaadta nekem.Közben a keze akarva-akaratlanul súrolta a karomat. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy tollpihe simogatna...
-Köszönöm.-mondtam, mikor összebírtam kaparni annyit oxigént, amennyi egy szó kinyögéséhez szükséges.
-Igazán nincs mit.-még szélesebbre húzta a mosolyát.
Hihetetlen mélybarna szeme úgy csillogott, mint senki másé ezen a planétán. Csak néztem, néztem és egészen elvesztem benne, amikor hirtelen villant valami. Megint a foltok nélküli üres térbe kerültem. De ezúttal még az előzőnél is rövidebb ideig tartott. Egyszer csak egy álomképekkel teli kavalkádban találtam magam. Hihetetlenül intenzív és valósághű volt. Először itt is Daniel szemébe néztem, de aztán már csukva volt a szemem és őt csókoltam. Annyira valóságos volt az egész. Szinte éreztem a puha ajkait az ajkamon. Csak a Hold világított és két csillag. A csillagok Daniel szemei voltak, de hirtelen kihunytak...
Kinyitottam a szemem és tényleg Daniel karjaiban voltam, de ez távolról sem volt olyan izgalmas, mint a képzeletemben. Ő csupán csak azért tartott, hogy össze ne essek. Úgy látszik ez a látomás féleség most meglátszott rajtam.
-Hanna, jól vagy?-kérdezte aggodalmasan.Olyan közel volt hozzám az arca, hogy éreztem a leheletének az illatát...és hirtelen megint mindent elfelejtettem...és tudtam róla! Tudtam, hogy valami kiment a fejemből. Valami fontos...
Egy mentőautó szirénája hangzott fel.
-Uram isten, Kate!-talpra ugrottam és majdnem felborítottam Danielt.-Bocsi, de most rohannom kell!- és már rohantam is vissza az informatika terembe.
Hanna, várj!-hallottam még. És én annyira szerettem volna várni, csak épp elfelejtettem mire...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése