Megborzongtam. Az mondjuk kérdéses, hogy a szavaitól, vagy csak egyszerűen tőle, de kétségtelenül végigfutott a hátamon a hideg. Nem tudtam mit tenni, egyszerűen hipnotizált.
-Hova megyünk?-kérdeztem rekedt hangon.
Chris visszahúzódott, hátrált egy lépést és elégedett mosollyal nézett rám napszemüvegén keresztül.
-Valami nyugis helyre.
-Jó,-adtam be a derekam-de előtte nézzünk be Kate-hez.-kértem. Ennyit azért igazán megtehet.
-Rendben.-bólintott. Éppen ekkor csöngettek be, ami nekünk jó volt, mivel a diákok már bevonultak a termekbe, ezért nem kellett több kíváncsi szem párt elviselnünk. Bár le merem fogadni; Chris élvezné.
*
Kate kórtermébe még most sem lehetett bemenni, és Chris ragaszkodott hozzá, hogy be se szökjünk, mondván, nem akar több törvénybe ütköző dolgot csinálni ma. Tudja a franc, mire gondolt. Így hát a recepciónál érdeklődtünk legjobb barátnőm hogyléte felől, ahol közölték, hogy az állapota továbbra is változatlan maradt.
Elképesztő mennyire hiányzott Kate vigyorgása, ész nélküli fecsegése...egyáltalán csak az, hogy mellettem legyen. Ő biztosan tudná, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel; Christoferel, meg a többivel. Christ tuti helyből elkönyvelné a "cukipasi" kategóriába, szóval lehet mégsem venném sok hasznát, de szükségem lenne rá.
Nagyot sóhajtva húztam fel a fejemre a kapucnit, mikor eleredt az eső. Már a buszmegállóban álltunk, ami természetesen fedetlen volt. Eddig fel-alá járkáltam, gondolkodtam, de most teljesen elöntött Kate hiánya, és arcomat a kezembe temetve rogytam le Chris mellé a padra. Sose hittem volna, hogy egy ember ennyire fontos lehet nekem. Igazából mindig csak magammal voltam elfoglalva, nem törődtem senki mással. Persze a családomat szeretem, de ennyi, semmi különös. Habár lehet valakit úgy szeretni, hogy nem önmagadat adva, folyamatosan hazudsz neki, csakhogy önmagad lehess? Egyáltalán van olyan, hogy önmagam? Aki hazudik, azért teszi, hogy elrejtse az igazi énjét, nem? Szóval akkor nekem is van valami! Valamilyennek csak kell lennem...
-Hé, minden oké?-hallottam Chris hangját, mire fölnéztem rá. Fekete pólója teljesen elázott, és a feketénél is feketébb lett. Nem volt kapucnija, ezért a víztől a hajának sokkal sötétebb, aranybarnás árnyalata lett. Arcán végigcsorgott a víz, és az apró cseppek eltűntek a napszemüvege mögött.
-Áruld már el, ilyen időben mért olyan szükséges ez a szemüveg?-hagytam figyelmen kívül az ő kérdését. Perpill szívesebben beszélgettem ilyen sablonos témákról, mint a jelenlegi lekiállapotomról.
-Mért? Menő, nem?-mosolyodott el. Közben megérkezett a busz, ezért kénytelenek voltunk feltápászkodni, amit nem is bántam, tekintettel, hogy szarrá áztam.
-Esőben inkább röhejes.-válaszoltam miközben felszálltunk a buszra.
Chris megvette a jegyeket és leültünk leghátra. Naná, hogy nem figyeltem meg, hova megy a busz...
-Szóval hova is megyünk?-a kérdés adja magát, ugyebár.
-Majd meglátod.-a válasz nem épen.
-Uh, de rejtélyes valaki...-morogtam, de valószínűleg nem hallotta.
2012. szeptember 26., szerda
2012. szeptember 19., szerda
7. fejezet: Ich bin total fertig! (magyarul: totál kész vagyok! :) )
-Viszont én téged kértelek meg, hogy foglalj helyet, nem mást. Ez pedig azt jelenti, hogy melléd szeretnék ülni és nem más mellé.
Na ez azért már nekem is magas! Egyáltalán ki az isten ez a csávó?!
És ismételten csak álltam ott, mint egy idióta és vártam a pillanatot, amikor hirtelen eltűnik, mint tegnap éjszaka az utcán, merthogy Christofer nem létezik, az tuti biztos! Ezt az egészet csak képzelem. Túlságosan is vizuális típus vagyok, ennyi. Semmi többről nincs szó.
Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy egy felfő tetején ülök, alattam a Világ, mintegy szőnyeg, elterülve. Ha akarok, ráközelíthetek városokra, házakra, emberekre, járkálhatok közöttük, de nem, nekem ez így pont megfelel. Semmi, csak én és a csönd. Tökéletes párosítás. Nagy levegő...és kifúj. Ülök, és közben évek telnek el. semmi sem zavar, csak lélegzem, azt is csak azért, mert muszáj. Olyan hosszú ideje vagyok már itt, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan és miért kerültem ide. Nem emlékszem ki vagyok, honnan jöttem, csak azt tudom, hogy nem akarok visszamenni. Soha.
Egy idő után fura érzés kerített hatalmába. A fejemben megszólalt egy vészcsengő, de igyekeztem tudomást se venni róla. Viszont nem hagyta abba, egyre hangosabb lett, olyan érzés volt, mintha közvetlenül a fejemben, az agyamban szólalt volna meg egy vekker ösztönözve, hogy ébredjek. Úgy éreztem rohannom kell valahova, mert menten elkések.
A csörgés lassan elviselhetetlenné vált, teljesen kizökkentett nyugalmi állapotomból, a szemem felpattant és...és az iskola folyosóján találtam magam, Christofer aggódó tekintetével szemben. A csörgés padig az órák kezdetét jelző csengő volt.
-Hanna, jól vagy?-Chris még mindig szorosan előttem állt csuklóimat fogva, és ijedtnek tűnt.
-Persze.- vágtam rá reflexből. Chris természetesen nem hitt nekem.
-A szív bajt hoztad rám! Olyan volt, mintha állva elájultál volna. Sehogy se bírtalak felébreszteni. Mi történt?
-Fogalmam sincs, de jobb lesz, hogyha most bemegyek.-a távolba meredve ismét elindultam befelé és most nem állított meg, csak utánam szólt.
-Sietek, egy perc és jövök.
Szórakozottan bólintottam, mire elsietett.
Már az egész osztály bent volt és teljesen kitöltötték a nagy előadó termet. Csak a legtetején, a leghátsó sorban volt két üres hely. Erre már csak később jöttem rá, igazság szerint azt sem tudom, hogy jutottam el odáig. Az osztály társaim közben jól megbámultak, gondolom láttak reggel Christoferrel, de ez érdekelt most a legkevésbé. Fogalmam sincs mi történhetett velem az előbb. Azért ekkora képzelő erőm még nekem sincs! Így visszagondolva ismerősnek tűnt a hely és az érzés is. Mintha már számtalanszor lettem volna ott. Csak minthogyha hiányzott volna néhány berendezési tárgy vagy ilyesmi...
Ekkor belépett a terembe Christofer. Csak most tűnt fel, hogy a tanár is időközben megérkezett és elkezdte az órát. Chris közölte késése okát, majd minden további nélkül felém vette az irányt. A tanár közben bemutta (elmondta a nevét) és hogy ő az új diák. Christofer levágta magát mellém, és az első 10 percben-amíg a többiek kulturáltan minket bámultak-nemtörődöm képpel nézett maga elé. Napszemüvegben, természetesen. Miután megcsappant az érdeklődés, és az utolsó is végre-valahára a tanárnak szentelte a figyelmét, Chirs felém fordult.
-Jól vagy?-suttogta aggodalmasan.
-Persze, minden oké.-mondtam a lehető legkisebb meggyőződéssel. Természetesen semmi nem volt oké, és ezt mindketten tudtuk. Abban viszont egyet értettük, hogy ezt nem itt kell megbeszélnünk. Bólintott, majd visszafordult. Egyikünk s figyelt a tanára; én a füzetem sarkát babráltam, Chris pedig a szeme sarkából folyamatosan engem bámult.
Csöngetés után elpakoltam a füzetemet és elkönyveltem magamban, hogy a következő óra irodalom lesz.
-Elmegyünk.-jelentette ki Chris.
-Igen.-bólintottam.-A 12.-be irodalomra.
-Nem. Úgy értem a suliból.
-Lógni akarsz?-vontam fel a szemöldököm.
-Muszáj lesz. Sok mindent meg kell beszélnünk. Na indulás!-adta ki a végszót, de mellényúlt, ma épp kötözködős hangulatomban voltam.
-Igazán ne vedd sértésnek, de az ég világon semmi okom sincs arra, hogy veled menjek. Vagy hogy megbízzak benned. Igazából még beszélnünk se kéne. Szóval te nyugodtan ellóghatsz, de engem vár Shakespeare.
Kezdtem ébredezni az első sokkból, és mostanra már simán elhittem, hogy a felhős élményem csupán a színes fantáziámnak köszönhető. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Christofer,-őrjítő illat ide-vagy oda-rossz hatással van rám. És ha meg akarok szabadulni ezektől a képzelgésektől, távol kell magam tartanom tőle.
-Biztos vagy ebben? Én nem teljesen.-mondta.-Igenis van okod rá, hogy velem gyere. Felteszem szeretnél választ kapni néhány kérdésedre. Közöttük például a visszatérő álmaidra, az unalmas életedre, az iménti óra előtti jelenetre, esetleg rám, vagy arra, ami Kate-el történt...Vagy talán ezek nem is érdekelnek?-lépett közelebb hozzám. Szinte suttogva beszélt, mégis, mintha a fülembe ordította volna a szavakat. És mindenben teljesen igaza volt! Annyira szerettem volna végre válaszokat kapni...-És hogy nem bízol bennem?-ajka gúnyos mosolyra húzódott és behízelgő hangnemre váltott, amitől kirázott a hideg.-Furcsa módon nem volt a bizalmaddal semmi gond, amikor tegnap éjjel hazakísértelek, vagy ma reggel, amíg ideértünk. Netán óra előtt, amikor olyan...közel kerültünk egymáshoz. Vagy mondjuk most,-ezt már egyenesen a fülembe suttogta mézédes hangon.-amikor ennyire sebezhető vagy.
Na ez azért már nekem is magas! Egyáltalán ki az isten ez a csávó?!
És ismételten csak álltam ott, mint egy idióta és vártam a pillanatot, amikor hirtelen eltűnik, mint tegnap éjszaka az utcán, merthogy Christofer nem létezik, az tuti biztos! Ezt az egészet csak képzelem. Túlságosan is vizuális típus vagyok, ennyi. Semmi többről nincs szó.
Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy egy felfő tetején ülök, alattam a Világ, mintegy szőnyeg, elterülve. Ha akarok, ráközelíthetek városokra, házakra, emberekre, járkálhatok közöttük, de nem, nekem ez így pont megfelel. Semmi, csak én és a csönd. Tökéletes párosítás. Nagy levegő...és kifúj. Ülök, és közben évek telnek el. semmi sem zavar, csak lélegzem, azt is csak azért, mert muszáj. Olyan hosszú ideje vagyok már itt, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan és miért kerültem ide. Nem emlékszem ki vagyok, honnan jöttem, csak azt tudom, hogy nem akarok visszamenni. Soha.
Egy idő után fura érzés kerített hatalmába. A fejemben megszólalt egy vészcsengő, de igyekeztem tudomást se venni róla. Viszont nem hagyta abba, egyre hangosabb lett, olyan érzés volt, mintha közvetlenül a fejemben, az agyamban szólalt volna meg egy vekker ösztönözve, hogy ébredjek. Úgy éreztem rohannom kell valahova, mert menten elkések.
A csörgés lassan elviselhetetlenné vált, teljesen kizökkentett nyugalmi állapotomból, a szemem felpattant és...és az iskola folyosóján találtam magam, Christofer aggódó tekintetével szemben. A csörgés padig az órák kezdetét jelző csengő volt.
-Hanna, jól vagy?-Chris még mindig szorosan előttem állt csuklóimat fogva, és ijedtnek tűnt.
-Persze.- vágtam rá reflexből. Chris természetesen nem hitt nekem.
-A szív bajt hoztad rám! Olyan volt, mintha állva elájultál volna. Sehogy se bírtalak felébreszteni. Mi történt?
-Fogalmam sincs, de jobb lesz, hogyha most bemegyek.-a távolba meredve ismét elindultam befelé és most nem állított meg, csak utánam szólt.
-Sietek, egy perc és jövök.
Szórakozottan bólintottam, mire elsietett.
Már az egész osztály bent volt és teljesen kitöltötték a nagy előadó termet. Csak a legtetején, a leghátsó sorban volt két üres hely. Erre már csak később jöttem rá, igazság szerint azt sem tudom, hogy jutottam el odáig. Az osztály társaim közben jól megbámultak, gondolom láttak reggel Christoferrel, de ez érdekelt most a legkevésbé. Fogalmam sincs mi történhetett velem az előbb. Azért ekkora képzelő erőm még nekem sincs! Így visszagondolva ismerősnek tűnt a hely és az érzés is. Mintha már számtalanszor lettem volna ott. Csak minthogyha hiányzott volna néhány berendezési tárgy vagy ilyesmi...
Ekkor belépett a terembe Christofer. Csak most tűnt fel, hogy a tanár is időközben megérkezett és elkezdte az órát. Chris közölte késése okát, majd minden további nélkül felém vette az irányt. A tanár közben bemutta (elmondta a nevét) és hogy ő az új diák. Christofer levágta magát mellém, és az első 10 percben-amíg a többiek kulturáltan minket bámultak-nemtörődöm képpel nézett maga elé. Napszemüvegben, természetesen. Miután megcsappant az érdeklődés, és az utolsó is végre-valahára a tanárnak szentelte a figyelmét, Chirs felém fordult.
-Jól vagy?-suttogta aggodalmasan.
-Persze, minden oké.-mondtam a lehető legkisebb meggyőződéssel. Természetesen semmi nem volt oké, és ezt mindketten tudtuk. Abban viszont egyet értettük, hogy ezt nem itt kell megbeszélnünk. Bólintott, majd visszafordult. Egyikünk s figyelt a tanára; én a füzetem sarkát babráltam, Chris pedig a szeme sarkából folyamatosan engem bámult.
Csöngetés után elpakoltam a füzetemet és elkönyveltem magamban, hogy a következő óra irodalom lesz.
-Elmegyünk.-jelentette ki Chris.
-Igen.-bólintottam.-A 12.-be irodalomra.
-Nem. Úgy értem a suliból.
-Lógni akarsz?-vontam fel a szemöldököm.
-Muszáj lesz. Sok mindent meg kell beszélnünk. Na indulás!-adta ki a végszót, de mellényúlt, ma épp kötözködős hangulatomban voltam.
-Igazán ne vedd sértésnek, de az ég világon semmi okom sincs arra, hogy veled menjek. Vagy hogy megbízzak benned. Igazából még beszélnünk se kéne. Szóval te nyugodtan ellóghatsz, de engem vár Shakespeare.
Kezdtem ébredezni az első sokkból, és mostanra már simán elhittem, hogy a felhős élményem csupán a színes fantáziámnak köszönhető. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Christofer,-őrjítő illat ide-vagy oda-rossz hatással van rám. És ha meg akarok szabadulni ezektől a képzelgésektől, távol kell magam tartanom tőle.
-Biztos vagy ebben? Én nem teljesen.-mondta.-Igenis van okod rá, hogy velem gyere. Felteszem szeretnél választ kapni néhány kérdésedre. Közöttük például a visszatérő álmaidra, az unalmas életedre, az iménti óra előtti jelenetre, esetleg rám, vagy arra, ami Kate-el történt...Vagy talán ezek nem is érdekelnek?-lépett közelebb hozzám. Szinte suttogva beszélt, mégis, mintha a fülembe ordította volna a szavakat. És mindenben teljesen igaza volt! Annyira szerettem volna végre válaszokat kapni...-És hogy nem bízol bennem?-ajka gúnyos mosolyra húzódott és behízelgő hangnemre váltott, amitől kirázott a hideg.-Furcsa módon nem volt a bizalmaddal semmi gond, amikor tegnap éjjel hazakísértelek, vagy ma reggel, amíg ideértünk. Netán óra előtt, amikor olyan...közel kerültünk egymáshoz. Vagy mondjuk most,-ezt már egyenesen a fülembe suttogta mézédes hangon.-amikor ennyire sebezhető vagy.
2012. szeptember 9., vasárnap
6. fejezet: Pulzus: nem értem, mért nem halltam még meg..
Kate még mindig kórházban volt, szóval a nap akár unalmasnak is ígérkezhetett volna. Csakhogy rohadtul nem volt az. A maga nemében nem. Christofer továbbra is passzív beszélgető társnak bizonyult, viszont valósággal vonzotta a női szemeket. Elég frusztrálva éreztem magam vele az oldalamon, miközben folyamatosan érzékeltem az összesúgásokat, pillantásokat, vihogásokat a háttérből. Az iskola hímnemű tanulói is utánunk fordultak, bár nem engem, sokkal inkább minket vizslattak. Sohasem zavart ha megbámulnak, az meg aztán végképp nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, most azonban feszélyezve éreztem magam.
Mikor frusztrációm végképp a tetőfokára hágott, kifakadtam:
-Az istenért, nem mehetnénk ma is külön?
-Nem bírod, ha megbámulnak?-vigyorgott.
-Igazság szerint téged bámulnak én pedig ezáltal kisebbségi komplexusban szenvedek.-gúnyolódtam.
-Ó, azt nem akarom!-nézett nagy szemekkel, ijedséget színlelve. De hamar túltette magát rajta és ismét vigyorogni kezdett.-De ha mondjuk nem mindig szürkébe lennél, téged is megnéznének.
-Fogd be!-szűrtem a fogaim között, amire egy elégedett mosoly volt a válasz. Szerintem egyszerűen élvezi, ha fölbosszanthat.
Eközben megérkeztünk az első emeletre, ahol az első óránk volt. Christofer megtorpant.
-Nekem még be kell mennem a gazdasági irodába néhány papírt elintézni.
-A viszont nem látásra!-mondtam, és már mentem volna be a terembe, amikor hirtelen megfogta a karomat. Gyengéden maga felé fordított, teste csupán centiméterekre volt az enyémről. Egészen különleges illata volt, tiszta illat, sajátos, buja, férfias aromával, amit parfümmel egész biztosan nem lehet elérni; az eső illata keveredett a...cigi füsttel?!
Egy szó, mint száz, teljesen készen voltam. Valószínűleg a saját nevemet se tudtam volna megmondani. Szívem őrült ritmusban vert, amit talán nem is éltem volna túl, ha...ha mi is?
Arca a hajamban volt, ajkai a fülemet súrolták, amikor, édes, mély hangon belesuttogta azt a pár szót, amivel a sárga földig tiport:
-Foglalsz nekem helyet?
Abban a szent percben a pillanat elszállt, a varázs megtört és hátráltam egy lépést, karomat ezáltal kihúzva a kezéből. Fölnéztem az arába, oda, ahol a napszemüveg alatt a szemét sejtettem.
-Akkor jobb lesz, ha sietsz, különben az összes helyet elfoglalják.-a hangom minden érzelmet nélkülözött, és ez most nem kevés munkámba telt.
Christofer arcáról egy az egyben lehervadt a mosoly, helyén pedig megbántottság, megbánás és értetlenség mutatkozott. Nekem padig el kellett fordítanom az arcom, különben még a végén megsajnáltam volna. Még én sajnálom őt...röhej, mik jutnak eszembe! Így jobb ötlet híján a padlót kezdtem el fixírozni.
-Nem értem, ezt most mért mondtad. Csak megkértelek, hogy foglalj nekem helyet.
-Én pedig megkértelek, hogy siess, mert nem tudsz hova leülni. Bár valamelyik lány osztály társunk biztosan szíves-örömest maga mellé enged! Ha szépen kéred, talán még maga alá is!-ingerült voltam, és azt sem tudtam miért.
Christofer arcán a megértés suhant át (de jó, legalább ő érti) és megint a kezem után nyúlt, de most elrántottam. Ekkor azonbam megragadta a másik kezem és a falhoz nyomott. Megint túl közel került hozzám, és akárhogy is erőlködtem, vas marokkal tartotta a csuklóimat a fejem mellett.
Mikor frusztrációm végképp a tetőfokára hágott, kifakadtam:
-Az istenért, nem mehetnénk ma is külön?
-Nem bírod, ha megbámulnak?-vigyorgott.
-Igazság szerint téged bámulnak én pedig ezáltal kisebbségi komplexusban szenvedek.-gúnyolódtam.
-Ó, azt nem akarom!-nézett nagy szemekkel, ijedséget színlelve. De hamar túltette magát rajta és ismét vigyorogni kezdett.-De ha mondjuk nem mindig szürkébe lennél, téged is megnéznének.
-Fogd be!-szűrtem a fogaim között, amire egy elégedett mosoly volt a válasz. Szerintem egyszerűen élvezi, ha fölbosszanthat.
Eközben megérkeztünk az első emeletre, ahol az első óránk volt. Christofer megtorpant.
-Nekem még be kell mennem a gazdasági irodába néhány papírt elintézni.
-A viszont nem látásra!-mondtam, és már mentem volna be a terembe, amikor hirtelen megfogta a karomat. Gyengéden maga felé fordított, teste csupán centiméterekre volt az enyémről. Egészen különleges illata volt, tiszta illat, sajátos, buja, férfias aromával, amit parfümmel egész biztosan nem lehet elérni; az eső illata keveredett a...cigi füsttel?!
Egy szó, mint száz, teljesen készen voltam. Valószínűleg a saját nevemet se tudtam volna megmondani. Szívem őrült ritmusban vert, amit talán nem is éltem volna túl, ha...ha mi is?
Arca a hajamban volt, ajkai a fülemet súrolták, amikor, édes, mély hangon belesuttogta azt a pár szót, amivel a sárga földig tiport:
-Foglalsz nekem helyet?
Abban a szent percben a pillanat elszállt, a varázs megtört és hátráltam egy lépést, karomat ezáltal kihúzva a kezéből. Fölnéztem az arába, oda, ahol a napszemüveg alatt a szemét sejtettem.
-Akkor jobb lesz, ha sietsz, különben az összes helyet elfoglalják.-a hangom minden érzelmet nélkülözött, és ez most nem kevés munkámba telt.
Christofer arcáról egy az egyben lehervadt a mosoly, helyén pedig megbántottság, megbánás és értetlenség mutatkozott. Nekem padig el kellett fordítanom az arcom, különben még a végén megsajnáltam volna. Még én sajnálom őt...röhej, mik jutnak eszembe! Így jobb ötlet híján a padlót kezdtem el fixírozni.
-Nem értem, ezt most mért mondtad. Csak megkértelek, hogy foglalj nekem helyet.
-Én pedig megkértelek, hogy siess, mert nem tudsz hova leülni. Bár valamelyik lány osztály társunk biztosan szíves-örömest maga mellé enged! Ha szépen kéred, talán még maga alá is!-ingerült voltam, és azt sem tudtam miért.
Christofer arcán a megértés suhant át (de jó, legalább ő érti) és megint a kezem után nyúlt, de most elrántottam. Ekkor azonbam megragadta a másik kezem és a falhoz nyomott. Megint túl közel került hozzám, és akárhogy is erőlködtem, vas marokkal tartotta a csuklóimat a fejem mellett.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)