-Viszont én téged kértelek meg, hogy foglalj helyet, nem mást. Ez pedig azt jelenti, hogy melléd szeretnék ülni és nem más mellé.
Na ez azért már nekem is magas! Egyáltalán ki az isten ez a csávó?!
És ismételten csak álltam ott, mint egy idióta és vártam a pillanatot, amikor hirtelen eltűnik, mint tegnap éjszaka az utcán, merthogy Christofer nem létezik, az tuti biztos! Ezt az egészet csak képzelem. Túlságosan is vizuális típus vagyok, ennyi. Semmi többről nincs szó.
Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy egy felfő tetején ülök, alattam a Világ, mintegy szőnyeg, elterülve. Ha akarok, ráközelíthetek városokra, házakra, emberekre, járkálhatok közöttük, de nem, nekem ez így pont megfelel. Semmi, csak én és a csönd. Tökéletes párosítás. Nagy levegő...és kifúj. Ülök, és közben évek telnek el. semmi sem zavar, csak lélegzem, azt is csak azért, mert muszáj. Olyan hosszú ideje vagyok már itt, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan és miért kerültem ide. Nem emlékszem ki vagyok, honnan jöttem, csak azt tudom, hogy nem akarok visszamenni. Soha.
Egy idő után fura érzés kerített hatalmába. A fejemben megszólalt egy vészcsengő, de igyekeztem tudomást se venni róla. Viszont nem hagyta abba, egyre hangosabb lett, olyan érzés volt, mintha közvetlenül a fejemben, az agyamban szólalt volna meg egy vekker ösztönözve, hogy ébredjek. Úgy éreztem rohannom kell valahova, mert menten elkések.
A csörgés lassan elviselhetetlenné vált, teljesen kizökkentett nyugalmi állapotomból, a szemem felpattant és...és az iskola folyosóján találtam magam, Christofer aggódó tekintetével szemben. A csörgés padig az órák kezdetét jelző csengő volt.
-Hanna, jól vagy?-Chris még mindig szorosan előttem állt csuklóimat fogva, és ijedtnek tűnt.
-Persze.- vágtam rá reflexből. Chris természetesen nem hitt nekem.
-A szív bajt hoztad rám! Olyan volt, mintha állva elájultál volna. Sehogy se bírtalak felébreszteni. Mi történt?
-Fogalmam sincs, de jobb lesz, hogyha most bemegyek.-a távolba meredve ismét elindultam befelé és most nem állított meg, csak utánam szólt.
-Sietek, egy perc és jövök.
Szórakozottan bólintottam, mire elsietett.
Már az egész osztály bent volt és teljesen kitöltötték a nagy előadó termet. Csak a legtetején, a leghátsó sorban volt két üres hely. Erre már csak később jöttem rá, igazság szerint azt sem tudom, hogy jutottam el odáig. Az osztály társaim közben jól megbámultak, gondolom láttak reggel Christoferrel, de ez érdekelt most a legkevésbé. Fogalmam sincs mi történhetett velem az előbb. Azért ekkora képzelő erőm még nekem sincs! Így visszagondolva ismerősnek tűnt a hely és az érzés is. Mintha már számtalanszor lettem volna ott. Csak minthogyha hiányzott volna néhány berendezési tárgy vagy ilyesmi...
Ekkor belépett a terembe Christofer. Csak most tűnt fel, hogy a tanár is időközben megérkezett és elkezdte az órát. Chris közölte késése okát, majd minden további nélkül felém vette az irányt. A tanár közben bemutta (elmondta a nevét) és hogy ő az új diák. Christofer levágta magát mellém, és az első 10 percben-amíg a többiek kulturáltan minket bámultak-nemtörődöm képpel nézett maga elé. Napszemüvegben, természetesen. Miután megcsappant az érdeklődés, és az utolsó is végre-valahára a tanárnak szentelte a figyelmét, Chirs felém fordult.
-Jól vagy?-suttogta aggodalmasan.
-Persze, minden oké.-mondtam a lehető legkisebb meggyőződéssel. Természetesen semmi nem volt oké, és ezt mindketten tudtuk. Abban viszont egyet értettük, hogy ezt nem itt kell megbeszélnünk. Bólintott, majd visszafordult. Egyikünk s figyelt a tanára; én a füzetem sarkát babráltam, Chris pedig a szeme sarkából folyamatosan engem bámult.
Csöngetés után elpakoltam a füzetemet és elkönyveltem magamban, hogy a következő óra irodalom lesz.
-Elmegyünk.-jelentette ki Chris.
-Igen.-bólintottam.-A 12.-be irodalomra.
-Nem. Úgy értem a suliból.
-Lógni akarsz?-vontam fel a szemöldököm.
-Muszáj lesz. Sok mindent meg kell beszélnünk. Na indulás!-adta ki a végszót, de mellényúlt, ma épp kötözködős hangulatomban voltam.
-Igazán ne vedd sértésnek, de az ég világon semmi okom sincs arra, hogy veled menjek. Vagy hogy megbízzak benned. Igazából még beszélnünk se kéne. Szóval te nyugodtan ellóghatsz, de engem vár Shakespeare.
Kezdtem ébredezni az első sokkból, és mostanra már simán elhittem, hogy a felhős élményem csupán a színes fantáziámnak köszönhető. Abban pedig teljesen biztos voltam, hogy Christofer,-őrjítő illat ide-vagy oda-rossz hatással van rám. És ha meg akarok szabadulni ezektől a képzelgésektől, távol kell magam tartanom tőle.
-Biztos vagy ebben? Én nem teljesen.-mondta.-Igenis van okod rá, hogy velem gyere. Felteszem szeretnél választ kapni néhány kérdésedre. Közöttük például a visszatérő álmaidra, az unalmas életedre, az iménti óra előtti jelenetre, esetleg rám, vagy arra, ami Kate-el történt...Vagy talán ezek nem is érdekelnek?-lépett közelebb hozzám. Szinte suttogva beszélt, mégis, mintha a fülembe ordította volna a szavakat. És mindenben teljesen igaza volt! Annyira szerettem volna végre válaszokat kapni...-És hogy nem bízol bennem?-ajka gúnyos mosolyra húzódott és behízelgő hangnemre váltott, amitől kirázott a hideg.-Furcsa módon nem volt a bizalmaddal semmi gond, amikor tegnap éjjel hazakísértelek, vagy ma reggel, amíg ideértünk. Netán óra előtt, amikor olyan...közel kerültünk egymáshoz. Vagy mondjuk most,-ezt már egyenesen a fülembe suttogta mézédes hangon.-amikor ennyire sebezhető vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése