A lépcsőn lefelé megbotlottam a saját lábamban, de tizenkettő lépcsőfokon át tartó bukdácsolás-csúszkálás-seggen csúszkálás után sikerült megkapaszkodnom egy folyós virág levelébe, ami a korlátra volt felakasztva. Hát nem sokon múlott, hogy a fejemre nem borítottam az egészet. Na majd a gabonapelyhem megnyugtat!-gondoltam naivan. Ahan, sikerült eltörnöm a tálat és a laktóz mentes tejem is elfogyott. Az-amúgy-rengeteg szürke színű pólóm közül pont azt nem találtam, amit fel akartam venni, és valahogy összejött, hogy felemás zoknit húzzak.
Hmm...így visszagondolva csak egy szokásos reggeli készülődés. Amolyan szertartásféle.
-Van matek házid?
Hát legalább biztos, hogy jó terembe jöttem be.
-Az nincs, viszont találtam egy ötszázast.
-Valóban?-meresztette rám Kate, hihetetlen jegeszöld színű szemét hitetlenül. Hát igen, ő már ismer. Pedig nincs egy éve, hogy találkoztunk. Az új suliban. Nem mondanám, hogy emlékezetes volt, de maradandó, az biztos. Kate alapjáraton nagyon sokat beszél. És mellékjáraton is. Épp ezért jövünk ki olyan jól. Ő beszél, én meg hallgatok. Tökéletes összhang.
-Nem.-mondtam egyszerűen.
-Jó, akkor másoljunk Rose-ról.
Rose meglehetősen egyéni egyéniség volt, már ha van ilyen egyáltalán. Kitűnő tanuló és hangos. Bár jórészt csak az utóbbi időben teljes hangi repertoárját, és mostanság rászokott a macskaszem festésére. Elég viccesen néz ki vele.
-Én ugyan nem másolok semmit! Azt álmodtam, hogy írok valami töménytelen mennyiségű szöveget egy lúdtollal, amihez nem használtam tintát. Eléggé kimerítő volt és a kezem is fájt, amikor felébredtem. Mondjuk az lehet, hogy a becsapódás következménye...-kétségtelenül a leghosszabb szónoklat tőlem.
-Becsapódás?-húzta fel Kate a szemöldökét. Úgy látszik neki nem tűnt fel hirtelen jött szófosásom.
-Padlóra küldött.-bólintottam.
-És ha téged szólít fel?-kérdezte, miközben oldalazva elindult a padok között. Ő nem bízta a véletlenre. Ahogy én sem...
-Nem fog.-jelentettem ki magabiztosan.
-Honnan tudod te azt? Braun mindenkinek okozott már meglepetéseket.
Vállat vontam. Mindig ezt csináltam, ha nem tudtam vagy nem akartam valamit kifejteni. Kate tudja, hogy ilyenkor ne is számítson bővebb válaszra.
És tényleg nem szólított fel (hát persze, hogy nem!). Rám se bagózott egész órán. És én se rá. Tökéletes összhangban kerültük egymás pillantását, becsöngetéstől kicsöngetésig.
Ennek így kell lennie.-gondoltam elégedettem. Egy nyugis óra, ahol az ember csak ül és bámul kifelé az ablakon, és egy árva lélek sem zavarja.
Rose ismét kitett magáért. Egész órán jelentkezett, elvonva a többségtől a lehetőséget, hogy megalázkodjanak. Ezért amúgy mindenki baromi hálás, csak igyekeznek magukba fojtani.
Néha megböktem Kate-et, hogy jelentkezzen, de ő sem volt a helyzet magaslatán, szóval az óra a végtelen nyugalom jegyében zajlott. Ennek így kell lennie.-gondoltam ismét.
A többi óráról már nehezen lehetne ugyanezt elmondani. A nyelvtant az osztályfőnök végig pörögte és nem igazán lehetett megúszni beszéd nélkül. Szegény Dick, még a beszéd gondolatától is rosszul van. De szerencsére vannak az osztálynak feltörekvő szószóló egyéniségei, és hát milyen osztálytárs lennék én, ha hátráltatnám őket az önmegvalósításban?! Így hát igyekeztem a háttérben észrevétlenül meghúzódni. Ez már közel sem volt olyan relaxáló, mint matekom-az óra felére kezdtem kifogyni a gondolatokból, és lassan a szemben lévő tornatermet is le tudtam volna rajzolni csukott szemmel, emlékezetből-szóval csak bambán néztem ki a fejemből, és igyekeztem megakadályozni, hogy follyon a nyálam. Ezért sokszor meg is kaptam az ofőtől, hogy: "Hanna, nem vagy velünk!" És ez az egész kezdett baromi unalmassá válni. Pont úgy, mint mindig. És ez is unalmas volt.
Ennek nem így kéne lennie.-gondoltam unottan.
A következő órát már előre utáltam. Történelem. Tipikusan nem az a tantárgy, ahol a tanát jó fej, az anyag meg meg nem. Nálunk mégis így van. Sajnos. Sokkal egyszerűbb lenne, ha mindkettőt utálhatnád. Amúgy tényleg Mr. Stone-t bírtam. Hihetetlen dumája volt és sosem tudott eleget beszélni A galaktikus útikalauz stopposoknak-ról. Csak maga a lényeg ne lett volna ennyire kibírhatatlan.
Ennek nem is kéne lennie!-gondoltam, ezúttal hisztérikusan.
Amúgy igazán nem panaszkodhatok. Mindig ötösöket írtam, úgy, hogy még a kezemben sem volt soha a tankönyv. Az évszámok a legegyszerűbbek. Meg a nevek, meg a helyszínek, meg minden. Túl egyszerű. Ha dogát írunk, mindig látom magam előtt az eseményt. Igaz, mindig csak kívülállóként, de az is éppen elég a helyes válasz kifejtéséhez. Még gondolkodnom sem kell, csak egyszerűen leírni, amit látok. Túl egyszerű...
Na, hála Istennek, befejezte! Legalábbis mára. Majd csütörtökön folytatja.
-Viszontlátásra!-köszön el.
-Viszlát, és kösz a halakat!-súgtam oda Kate-nek, mire ő köhögőrohamot kapott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése