A kórház 343-as kórteremben ültem. A szobában minden tárgy fehér vagy világos színű volt, és átható hipó szagot árasztott magából. Felfordult tőle a gyomrom.
A tőlem jobbra lévő ágyban feküdt Kate. A gépek egyenletes csipogása jelezte, hogy él. Még.
Az informatika teremben a számítógépe meghibásodott. Valami gond volt az áramkörrel, vagy mi. Nem tom', bonyolult. A lényeg, hogy amint bekapcsolta felrobbant.
Azt mondják jó hangos volt a bumm. Én semmit sem hallottam. Nyilván túlságosan el voltam merülve Daniel-ben. Csak a mentőautó szirénájára ébredtem fel kábulatomból és rohantam vissza Kate-hez.
Nagyon csúnyán megsérült. A robbanás ereje hátralökte és nekiesett a falnak. Beverte a fejét, két helyen is eltört a karja és több soron zúzódott a lába. Amikor felértem az egész lány egy merő volt. A fején lévő nyílt sebből ömlő vörös folyadék összetapasztotta hosszú, szőke haját. És egyáltalán nem mozdult. Először azt hittem, nem is lélegzik. Ki kellett tapogatnom a pulzusát, hogy megbizonyosodjak róla.
Egyszóval borzalmasan festett.
Azonnal a sűrgőségire szállították, ahol négy hosszú órán keresztül folyt a harc az életéért. Össze kellett varrni a fejét és rengeteg vért veszített. A kéztörés volt a legkisebb gondjuk.
Amikor hellyel-közzel sikerült stabilizálni az állapotát, átvitték az intenzív osztályra. Ide senkit sem engednek, tilos a látogatás. Mondanom se kell, nem vagyok az a "szabálybetartó" típus, szóval belógtam, amikor a nővér kiment.
Méghogy hagyjam magára a legjobb barátnőmet! Ráadásul ilyen állapotban! na persze.
Mindent összevetve elég nyugis volt itt. Csönd van, nyugalom van. Csak a lélegeztetőgépek csipognak. Azt meg meg lehet szokni. A nővérek két óránként jönnek ellenőrizni. Ilyenkor mindig bebújok a földig érő sötétítőfüggöny mögé.
A telefonom csippantott egyet jelezve, hogy eljött a következő ellenőrzés ideje. Feltápászkodtam a fotelbol és szépen elballagtam a függönyig. Éppen elhelyezkedtem a függöny mögött, amikor kinyílt az ajtó. Kilestem a rejtekhelyem mögül, habár pontosan tudtam melyik nővért fogom látni. Szokásos fehér ruhában volt, amiben teljesen beleolvadt a helyiségbe. Ha nem fekete haja van és nem mozdul, komolyan ki se lehetett volna venni, hogy van ott valaki.
Csinált valamit az infúzióval, majd tanulmányozni kezdte a monitort. Nyilván nem látott semmi rendkívülit, mert sarkon fordult és elhagyta a szobát.
Kimásztam a függöny mögül és visszamentem a fotelhez.
Naiv nővérkék; eszükbe sem jutna, hogy valaki akár beszökhetett a szobába.
A telefonomon újra beállítottam az ébresztőt és elaludtam.
Az éles csengőhang térített magamhoz. A kijelzőn az óra 18:28-t mutatott. Ismét felálltam és elfoglaltam búvóhelyem a függöny mögött.
Még két ellenőrzést megvártam. Végtére is, hétfő este 11-kor illene hazaérni-e egy 15 éves lánynak.
Kiosontam a szobából és elindultam lefelé az előcsarnokba. A liftben egy orvossal utaztam együtt. A férfi annyira idegesnek látszott, hogy fel sem tűnt neki, hogy ilyen későn egyedül járkálok. Hál' istennek!
A kórházból kilépve megcsapott a friss levegő. Csak álltam és vártam, hogy teljesen eltűnjön az orromból a steril hipó szaga. Végre kiszellőzött a fejem és így végig tudtam gondolni, hogy most mi legyen. Álmos nem voltam-hiszen az egész napot végig aludtam a kórházban-és nem volt sok kedvem hazamenni. Mivel otthon úgy tudták, hogy éppen az igazak álmát alszom a szobámban, (otthonról is kiszöktem) elég volt csak hajnalra visszaérnem. Ígyhát úgy döntöttem a park felé veszem az irányt.
A park üres volt. Még szép, hétfő éjszaka, ráadásul egy ilyen kicsi városban. Még jó, hogy üres!
A parkban sötét volt. Csak egyetlen lámba égett és az sem vitte túlzásba. Odabotladoztam a hintához és óvatos ringatni kezdtem magam. Kiskoromban mindig hányingerem volt a hintázástól és sosem mertem magasra lökni magam. Attól féltem leszakad alattam és lezuhanok. Mostanra a hányingeren túltettem magam, de a magasban még mindig félek.
Ráadásul borzasztóan sötét volt. A fák eltakarták előlem a Holdat és teljesen elzárták az utca fényeit.
Nem mondanám, hogy féltem, hiszen teljesen egyedül voltam.
-Fel nem foghatom, mit keres egy ilyen fiatal lány, hétfő éjjel egy sötét parkban. Veszélyes ilyenkor egyedül.-csendült egy férfihang a hátam mögött.
Na ugye, mondtam én, hogy egyedül VOLTAM.
A meglepődéstől köpni-nyelni nem tudtam. Leugrottam a hintáról és a hang irányába fordultam. Egy magas, sötét alak körvonalazódott ki előttem a hinta túloldalán. Az arcát nem láttam, de hirtelenszőke haja fényesen villant még a koromsötétben is.
nagyon megijedtem. De nem az idegen alaktól. A meglepődés riasztott meg leginkább. Engem már hosszú-hosszú idők óta nem lepett meg semmi. Minden jegyemre vagy ajándékomra számítottam; sosem ért kellemes meglepetés és sosem csalódtam senkiben sem, mivel az emberek mindig pontosan azt tették és mondták, amit vártam tőlük. Az élettől is azt kaptam, amire számítottam.
Ez az idegen felbukkanása viszont a meglepetés erejével hatott rám. Most először volt alkalmam megtapasztalni az érzést. És rettentően utáltam!
Dühös lettem, és ez a válaszomon is érződött:
-Nos, mint kiderült, nem voltam egyedül. Hála magának.-tettem hozzá gúnyosan.-Igazán kösz, hogy nem hagyott teljesen magamra, de mos már ideje hazamennem.-ezzel lezártnak tekintettem a témát és elindultam az utca felé.
-Ugyan már, ha eddig nem ment haza, most miért tenné?-szólt csendesen.
Hallottam a pasi hangján, hogy mosolyog.
Visszafordultam felé és lefagytam. Közelebb lépett hozzám és így a lámpa fényében végre megnézhettem.
Egy 18 év körüli férfi állt előttem. Fekete cipő volt rajta, fekete farmer és szürke ing. A haja-mint azt az előbb is megállapítottam-szőke volt. Már-már fehér. Rövid volt, de elől hosszabbra volt hagyva és rendezetlenül hullt a homlokára. És napszemüveget viselt...
-Talán bántja a Nap a szemedet?-kérdeztem egy időben, amikor azt mondta:
-Nahát, összeöltöztünk!
Gyorsan lenéztem magamra, és tényleg én is fekete farmert és szürke pólót viseltem. Bár nálam ez nem volt szokatlan.
-Nem, hála Istennek! Habár most úgy érzem, kedvemre való lenne.-mondta. A hangja furán keveredett a természetes és a vágyakozó hangnemmel.
Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy a napszemüvegéről beszél. Még mindig földöntúli...kinézete vonta el a figyelmemet. Ha láthatnám a szemét...biztosan tengerkék. Vagy királykék. Hanna! Mi a francot művelsz?!-szóltam rá magamra. itt állok egy sötét parkban egy vadidegen férfival és azon töprengek, vajon milyen színű is lehet a szeme. Hát én tutira nem vagyok normális!
-Na jó, talán inkább hagyjuk ezt a témát. Borzasztóan udvariatlan vagyok, hiszen be sem mutatkoztam. A nevem Christofer Hill.-nyújtotta a kezét felém.
-Mégis miért árulnám el magának a nevemet?-kérdeztem bizalmatlanul.
-Igazad van.-ejtette le a kezét-és amúgy is felesleges.-mondta és rám villantotta hófehér mosolyát.
Annyira meglepődtem-ismét-, hogy ez most igazán nem hatott meg.
-Felesleges?-vontam fel a szemöldökömet.
-Igen.-bólintott.-Ugyanis pontosan tudom, hogy ki vagy.-újabb cogetreklám.
-Persze! Véletlen összetalálkozol egy lánnyal a parkban és te pontosan tudod, hogy ki az, mi?-szinte ordítottam. mostanában túl hamar leszek mérges...
-Természetesen nem véletlen találkoztunk.-még mindig mosolygott.
-Ja, szóval valaki direkt így intézte, ugye?
-Te tudsz róla?-nézett rám döbbenten. Illetve a hangjából ítélve döbbenten. A szemét még mindig napszemüveg takarta.
-Naná! Az intézte el, hogy találkozhassak a képzeletbeli barátaimmal, megtanuljak sellőül beszélni és, hogy mindenből ötös legyek év végén-miközben beszéltem, az arca folyamatosan felhősödött el. Végre letöröltem azt az átkozott vigyort a képéről.
-Ez nem vicces!-egy durcás kisgyerekre emlékeztetett, akinek megmondták, hogy nem kap több csokit.
-De most komolyan, honnan a fenéből tudnád te, hogy ki vagyok?-szegeztem neki a kérdést.
-Hidd el, jobban ismerlek, mint te saját magadat.-mondta teljes meggyőződéssel.
-Tényleg?! Akkor hogy hívnak?
-Johanna Wolf4-vágta rá egy vakító mosoly kíséretében.
-Hanna.-mondtam fagyosan. Igazából nagyon meglepett. Már megint. Honnan tudta?
-Hanna.-ismételte lágyan, mintha csak ízlelgetné a hangzását.
Megkerülte a hintát és egészen közel lépett hozzám. De még így is volt közöttünk legalább egy méter távolság.
-Tengerkék.-mondta váratlanul. Meglepettnek tűnt.
Hát még én...
Nagyon jó :)
VálaszTörlésTengerkék :DD