6. fejezet: Pulzus: nem értem, mért nem halltam még meg..

Kate még mindig kórházban volt, szóval a nap akár unalmasnak is ígérkezhetett volna. Csakhogy rohadtul nem volt az. A maga nemében nem. Christofer továbbra is passzív beszélgető társnak bizonyult, viszont valósággal vonzotta a női szemeket. Elég frusztrálva éreztem magam vele az oldalamon, miközben folyamatosan érzékeltem az összesúgásokat, pillantásokat, vihogásokat a háttérből. Az iskola hímnemű tanulói is utánunk fordultak, bár nem engem, sokkal inkább minket vizslattak. Sohasem zavart ha megbámulnak, az meg aztán végképp nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, most azonban feszélyezve éreztem magam.
Mikor frusztrációm végképp a tetőfokára hágott, kifakadtam:
-Az istenért, nem mehetnénk ma is külön?
-Nem bírod, ha megbámulnak?-vigyorgott.
-Igazság szerint téged bámulnak én pedig ezáltal kisebbségi komplexusban szenvedek.-gúnyolódtam.
-Ó, azt nem akarom!-nézett nagy szemekkel, ijedséget színlelve. De hamar túltette magát rajta és ismét  vigyorogni kezdett.-De ha mondjuk nem mindig szürkébe lennél, téged is megnéznének.
-Fogd be!-szűrtem a fogaim között, amire egy elégedett mosoly volt a válasz. Szerintem egyszerűen élvezi, ha fölbosszanthat.
Eközben megérkeztünk az első emeletre, ahol az első óránk volt. Christofer megtorpant.
-Nekem még be kell mennem a gazdasági irodába néhány papírt elintézni.
-A viszont nem látásra!-mondtam, és már mentem volna be a terembe, amikor hirtelen megfogta a karomat. Gyengéden maga felé fordított, teste csupán centiméterekre volt az enyémről. Egészen különleges illata volt, tiszta illat, sajátos, buja, férfias aromával, amit parfümmel egész biztosan nem lehet elérni; az eső illata keveredett a...cigi füsttel?!
Egy szó, mint száz, teljesen készen voltam. Valószínűleg a saját nevemet se tudtam volna megmondani. Szívem őrült ritmusban vert, amit talán nem is éltem volna túl, ha...ha mi is?
Arca a hajamban volt, ajkai a fülemet súrolták, amikor, édes, mély hangon belesuttogta azt a pár szót, amivel a sárga földig tiport:
-Foglalsz nekem helyet?
Abban a szent percben a pillanat elszállt, a varázs megtört és hátráltam egy lépést, karomat ezáltal kihúzva a kezéből. Fölnéztem az arába, oda, ahol a napszemüveg alatt a szemét sejtettem.
-Akkor jobb lesz, ha sietsz, különben az összes helyet elfoglalják.-a hangom minden érzelmet nélkülözött, és ez most nem kevés munkámba telt.
Christofer arcáról egy az egyben lehervadt a mosoly, helyén pedig megbántottság, megbánás és értetlenség mutatkozott. Nekem padig el kellett fordítanom az arcom, különben még a végén megsajnáltam volna. Még én sajnálom őt...röhej, mik jutnak eszembe! Így jobb ötlet híján a padlót kezdtem el fixírozni.
-Nem értem, ezt most mért mondtad. Csak megkértelek, hogy foglalj nekem helyet.
-Én pedig megkértelek, hogy siess, mert nem tudsz hova leülni. Bár valamelyik lány osztály társunk biztosan szíves-örömest maga mellé enged! Ha szépen kéred, talán még maga alá is!-ingerült voltam, és azt sem tudtam miért.
Christofer arcán a megértés suhant át (de jó, legalább ő érti) és megint a kezem után nyúlt, de most elrántottam. Ekkor azonbam megragadta a másik kezem és a falhoz nyomott. Megint túl közel került hozzám, és akárhogy is erőlködtem, vas marokkal tartotta a csuklóimat a fejem mellett.